
Jago, a színházellenesség szócsöve és bűnbakja
Tanulmányomban Jago karakterét színpadon játszó színészként vizsgálom, a korabeli színházellenes nézetek fényében. Vizsgálódásomat az teszi izgalmassá, hogy az Othello egyike azon shakespeare-i tragédiáknak, amely mellőz mindennemű nyílt utalást a színházra és/vagy színészetre, miközben megtestesíti a színházellenesség legfőbb, színházzal kapcsolatos félelmét.

A szövegkönyv szelleme
A Bárka Színház Hamletjének szövegkönyvéről és persze a Szellemről is
A Bárka Hamletjének 2007. június 4-én volt a darabtemetése, másfél év alatt hatvannyolc előadást ért meg. Tim Carroll brit rendező munkája elismerésben részesült: a kritikák üdvözölték, mint „idegent szokás.” Balázs Zoltán Hamlet szerepéért 2006-ban megkapta a legjobb Shakespeare-alakításért járó Gábor Miklós-díjat. A kedvező fogadtatásba ugyanakkor olyan hangok is vegyültek, hogy a Bárkában elbohóckodják a Hamletet, a kellékek viszik ...

Egy évszázad a „csiklándó önhaszon” nyomában
Kenneth S. Rothwell: A History of Shakespeare on Screen: A Century of Film and Television(Cambridge University Press, 1999) A Shakespeare-adaptációk szakirodalma az utóbbi évtizedben örvendetesen megszaporodott, egyfelől a bő évszázada gyarapodó vizsgálati anyag egyre bőségesebb kutatási lehetőségeket kínál, másfelől pedig a Shakespeare-kutatásban teret nyert az előadás-kritika, azon belül is a filmfeldolgozások vizsgálata. Ennek oka nem csupán ...

Írás, kép, test.
Shakespeare és Greenaway találkozása a boncasztalon
Úgy tűnik, a posztmodern valamiért képtelen kiszabadulni a freudi Ödipusz-komplexus allegóriájából. Mint a gyermek, aki libidinális vágyait apján, a törvény és szabályrendszer jelölőjén keresztül vezeti el anyja felé, feloldódva így a kultúra rendszerteremtő mechanizmusában, a kortárs kulturális reprezentációk rabjai maradnak a múltnak. Vagyis az (irodalmi) kánon által kijelölt ösvényen indulnak el a jövő felé, melybe közvetlenül ...

Kacsa/nyúl?
Shakespeare V. Henrikének két filmváltozata
Kenneth Branagh 1989-ben bemutatott, Shakespeare V. Henrik (Henry V. Kenneth Branagh, 1990) című történelmi drámáját feldolgozó filmje fordulópontnak bizonyult a filmes Shakespeare feldolgozások történetében. Míg ezt megelőzően a reneszánsz drámaíró darabjait általában úgynevezett „művészfilmek” alapanyagának használták (Lawrence Olivier, Grigorij Kozincev, Akira Kurosawa), a kilencvenes évek nagy mozi-Shakespeare hulláma már a hollywoodi esztétikai kódot és a tömegek meghódítását célozta, ...

„Brush up your Shakespeare”
Shakespeare-adaptációk műfaja négy Makrancos hölgy tükrében
A Shakespeare-adaptáció helye az irodalom- és filmkritikában Az Oscar-díjak között külön szobrocska illeti a legjobb adaptált forgatókönyv szerzőjét, tehát az adaptáció a filmszakma legrangosabb fórumain is elismert jelenség, melyet nemcsak meg lehet, de meg is kell különböztetni az eredeti forgatókönyvektől. Az adaptációk közül pedig a huszadik századi filmipar termésének jelentős része kapcsolódik valamilyen formában Shakespeare ...

A szelf önismereti örvényei és konstrukciói a Hamletben és megfilmesítéseiben
A „pszichoanalitikusok úgy vannak a Hamlettel, mint a macskák a gombolyaggal”, írja Norman Holland. Úgy tűnik, a filmesek is, vagy talán mindannyian így vagyunk ezzel a fura, felemelő, összezavaró, irányt sejtető, mégis nehezen leküzdhető örvényekbe vezető művel. Mint minden klasszikus, eminens szöveg, a Hamlet is sokféle módon és okból olvasható, lehet politikai dráma, lehet a nemi identitás válságát felvető ...

A shakespeare-i közönségbevonás filmes vetületei
A színészek egyik fele a nézők, a másik fele a komédiások szerepét játssza. Egyik részüknek tehát úgy kell tennie, mintha a díszletet valóságnak, a játékot az életnek tekintené, holott valójában egy valóságos díszlet előtt folyik a játék; a többieknek viszont azt kell színlelniük, hogy színészt játszanak és utánoznak – holott a valóságban színészek, akik játszanak. ...