Barts Lívia 2024-ben szerzett doktori fokozatot az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskolájának Esztétika Programján. Kutatási területei a modern vizuális kommunikáció, absztrakt vizuális nyelv és tudásvizualizáció. 2010-ben végzett az ELTE angol nyelv és irodalom szakján, ahol szakdolgozatában illusztrációkkal, valamint alternatív szöveg-kép viszonyokkal foglalkozott. Ezzel párhuzamosan a MOME tervezőgrafika szakján tanult, ahol 2012-ben szerzett alapszakos tervezőgrafikus diplomát. Grafikusként főként fesztiválok, színházi és kulturális események arculatán és kommunikációján dolgozik. Emellett grafikus jegyzeteléssel, vizuális facilitációval foglalkozik konferenciákon, tanácsadói és szervezetfejlesztési projektekben, csoportmunka- és csoportkommunikáció-fejlesztésben. E tapasztalatai alapján kezdett a vizualitás megértést, tanulást és értelmezést segítő lehetőségeivel foglalkozni. Doktori kutatását a századforduló vizuális kommunikációjának, főként reklámplakátjainak vizsgálatával kezdte. Folytatott kutatást külföldön (Berlin, Lisszabon, Porto), és rendszeresen vett részt konferenciákon (Budapest, Berlin, London, Sheffield, Porto), ahol előadásaiban kísérletezett elméleti összefüggések, absztrakt konstrukciók és rendszerek egyszerű vizuális megjelenítésével. 2015-ben szervezte meg a Szövegvizualizáció pályázatot bölcsészettudományi szövegek vizualizációjára tett kísérletként. A téma egyrészt doktori kutatássá bővült, másrészt az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetében tartott interpretatív vizualizációs módszerrel támogatott szakszövegolvasó szemináriumok keretében folytatódott (Dr. Margitházi Bejával közösen) 2015 és 2017 között három féléven keresztül. A módszert az ELTE-n kívül a Szegedi Tudományegyetem Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet tanszékén, valamint az MKE Intermédia szakos hallgatóival is alkalmazták vendégként, valamint publikálták először az Apertúra folyóiratban 2018-ban, majd a 2023-ban megjelent Visual Pedagogies: Concepts, Cases& Practices kötetben. Barts Lívia doktori hallgatóként emellett szerepelt még előadóként a Pesti Bölcsész Akadémián (2014/15), valamint Szemerey Samuval közösen két féléven keresztül Média és építészet címen tartott szemináriumot az MMI hallgatóinak. 2018 óta Portóban él, ahol elvégezte az ESAP (Escola Superior Artística do Porto) kurátori posztgraduális képzését (Curating, Urban Culture and Spatial Practices, 2021), közreműködött a BEAST kelet-európai filmfesztivál szervezésében (2021, 2022), valamint részt vett mentorként a University of Porto Hackathon programjában (2022).
- Bárány Lászlóné (szerk.) (2005): Általános kislexikon. Budapest, Magyar Nagylexikon Kiadó.
- Black, Jeremy (1998): Maps and Politics. Chicago, The University of Chicago Press.
- Crary, Jonathan (1999): A megfigyelő módszerei. Ford. Lukács Ágnes. Budapest, Osiris.
- Foucault, Michel (1982): The Subject and Power. Critical Inquiry, 8.4. 777-795.
- Foucault, Michel (1990): Felügyelet és büntetés. Ford. Fázsy Anikó. Budapest, Gondolat.
- Foucault, Michel (2000): A szavak és a dolgok. Ford. Romhányi Török Gábor. Budapest, Osiris.
- Friendly, Michael (2008): The Golden Age of Statistical Graphics. Statistical Science, 23.4. 502-535.
- Friendly, Michael (2009): Milestones in the History of Thematic Cartography, Statistical Graphics and Data Visualization, https://www.usu.edu/math/symanzik/teaching/2009_stat6560/downloads/friendly_milestone.pdf
- Funkhouser, H. G. (1937): Historical Development of the Graphical Representation of Statistical Data. Osiris, 3. 269-404.
- Mitchell, W. J. T. (1981): Diagrammatology. Critical Inquiry, 7.3. 622-633.
- Rancière, Jacques (2009): Esztétika és politika. Ford. Jancsó Júlia. Budapest, Műcsarnok.
- Tufte, E. R. (2007): The Visual Display of Quantitative Information. Graphics Press.
- Barts Lívia: Kiállítás és kommunikáció: csábítás és keretezés a reklámban a századfordulótól az ezredfordulóig
- Barts Lívia – Margitházi Beja: Képesített szövegek. Szövegvizualizációs módszer a (film)elméleti (felső)oktatásban
- Gáncsos Kármen: A felülnézet látványossága. Városkép(zet), demokratizálódás és a megfigyelő alakja a századfordulón
A 19. századi modernitás jelentős változásokat jelentett a tudományok, a művészetek és a politika terén egyaránt. A statisztika mint tudomány megerősödése is erre az időre tehető, és már korán összekapcsolódott a gyűjtött adatok grafikus ábrázolásával. Az adatvizualizáció megjelenése a 18. század végén és fokozatos elterjedése a 19. század folyamán összhangban volt a gondolkodás szerveződésének és a megfigyelés konstrukcióinak általános átalakulásával, és ebben legitimálódott vizuális kommunikációs formaként. Nyilván nem csak véletlen egybeesés, hogy a társadalom folyamatait szenvtelenül pontos és rendszeres adatgyűjtéssel leíró tudomány éppen akkor alakult ki, amikor egyéb gyökeres változások történtek az európai társadalmak szerveződésében, a technológiákban és azok használatában, a tudományokban, a kommunikációban és a művészetekben. Tehát a gondolkodás, a tudás, a láthatóság és a látás, a legitimáció és általában a világ felosztása alakult át a 19. században, mely változásba pontosan illeszkedett a statisztika mind jobban táguló érdeklődési területe és módszertana, csakúgy, mint az adatvizualizáció (a „grafikus módszer”) absztrakciós eljárása.
Sokan, sokszor és sok szempontból húztak korszakhatárt éppen ide, a 18. és a 19. század fordulójára. A továbbiakban a dolgozat először ezeket a korszakolásokat tekinti át röviden, megkeresve a közös pontokat és következtetéseket, majd pedig a statisztika tudományának kialakulását és vizualizációs gyakorlatát kísérli meg e változási rendbe illeszteni. Az említett korszakolások érintik a tudományokba rendeződő megismerés, a látás és a megfigyelő modelljei és a politikai láthatóság átalakulását is. Ezek a nagy léptékű elméletek természetesen nem sűríthetők pár oldalba, de a lényegi változások körvonalazásában több ponton találkoznak, és jól vázolják a korszak körülményeit.
Decentralizáció
E minden területre kiterjedő, lépten-nyomon megfigyelhető átalakulás egyik központi jellemzője a decentralizáció. Az univerzális állandóságok mezejének elhagyása, egyfajta oldalirányú elmozdulás a pontosan és megnyugtatóan egymásra helyezett egységek csúcsáról, ami lehetővé teszi azok megbontását és újrarendezését. Nézőpontváltás, amely a meghatározható és meg is határozott Univerzum statikussága helyébe lehetőségek sokaságát és változékonyságát helyezi. Az összefüggések tényezőkre bontása, majd újfajta összekapcsolása.
A 17. és 18. század gondolkodási mezejének összehasonlítása a 19. századéval több ponton is jelzi ezt a fajta elmozdulást. Michel Foucault szakadást állapít meg a tudás terében a klasszikus és a modern episztémé határán, ott, ahová a mindenre kiterjedő homogén objektivitás helyébe az elemek belső viszonyain alapuló, finoman hangolt szerveződés került. Eszerint míg a klasszikus gondolkodás egy előzetesen létező(nek tekintett) teret járt be, vagyis egy olyan táblázatot, amely jó előre mutatott minden lehetőséget (akár már felfedezettet, akár a még felfedezésre várót), a 18. század utolsó éveiben a rendezhető képzetek e homogén mezeje felbomlott (Foucault 2000: 246, 275). Foucault szerint a 17. és 18. század tudása lényegében a matézisen, a közvetlenül tapasztalható, látható mennyiségek mérésén és egyetemessé tételén alapult, ami alapján egy nagy taxonomikus rendbe szerveződött. E rend a teljesség igényével lépett fel, a világ olyan tökéletes lefedését tűzte ki célul, melyben minden tudás pontosan, végérvényesen és átláthatóan megkapja a maga helyét. Nem véletlen, hogy ez a klasszikus gondolkodás táblázat formájába rendeződött, amelynek minden eleme szükségszerűen következett a körülötte lévőkből. A matézis egyetemes elve igazolta az ismeretek végül egységesített korpuszának tervét, mely az enciklopédikus vállalkozásokban mutatkozott meg a maga tisztaságában. Egy olyan gondolkodásban, amiben a matézis elméletileg olyan homogén hátteret biztosít minden tudás számára, amiben teljes áttetszőség lehetséges a tudomány, a filozófia és a megnevezések között (mint Leibniznél például), az Enciklopédia alfabetikus elrendezettsége képes magában foglalni ezt a teljességet (Foucault 2000: 278-279.). „Leírja a szavak útvonalát, előírja a legtermészetesebb utakat, kirajzolja a tudás legitim csúsztatásait, kodifikálja a szomszédosság és a hasonlóság viszonyait” (Foucault 2000: 233). A 19. századtól kezdődően azonban ez az előíró egységes háttér részekre, folyamatokra, szervekre és funkciókra bomlott.
Az egyetemes táblázat mellett a klasszikus kor univerzális gondolkodásának legalább ennyire szemléletes modellje a camera obscura. Jonathan Crary a megfigyelő lehetőségeinek, a megfigyelés stratégiáinak és a látás modelljeinek koronkénti változásában Foucault-hoz hasonlóan a 18. és 19. század fordulóját teszi meg korszakhatárnak. Elemzésének lényege pedig éppen annyira nem technikatörténeti, mint amennyire Foucault-é nem tudománytörténeti, hiszen éppen azt hangsúlyozza, hogy a camera obscurával való szakítás és a 19. század megfigyelői modelljeinek kialakulása szorosan kapcsolódik a tudás és a társadalmi szokások újraszerveződéséhez. Az optikai eszközöket mint tudás- és lehetőségmodelleket kutatja, hiszen, Deleuze-t idézve, „egy társadalmat keveredései határoznak meg, nem a szerszámai… a szerszámok csak azoknak az összefonódásoknak a viszonyában léteznek, amelyek őket teszik lehetővé” (Deleuze-Guattari 1987: 90).
A camera obscura mint a klasszikus kor modellje rögzített és stabil viszonyt jelez az érzékelésben, mely érzékelés objektív és egyetemes csakúgy, mint a taxonomikus rend, csak éppen objektivitását igazoló hátterét nem a matézisből, hanem a fény ontológiai privilégiumából, megmásíthatatlan egyetemlegességéből és egyenességéből nyeri. Egy olyan, többek között teológiai modell ez tehát, amelyben a tiszta fény fizikai-optikai volta az érzékelés és a megismerés számára teljes átlátszóságot (átláthatóságot) biztosít a rendszerben: a fény külső, tehát objektív; a rend átlátható, tehát igaz; a kép a nézőtől független, tehát stabil és azonnali (Crary 1999: 27, 104). Mindezzel kapcsolatban azonban a 19. század során a különböző optikai, fizikai és fiziológiai kutatások nyomán több probléma is felmerült: a fénynek olyan tartományai is vannak, amiket nem látunk; a fény hullámtermészetű és nem feltétlenül halad egyenesen; külső fény nélkül is láthatunk képeket; az érzékelés nem azonnali, és az érzékelő fizikai állapotától is függ; a binokuláris diszparitás jelensége pedig eleve ki kell hogy zárja az egyetlen rögzített ponttal való analógiát. Lényegében tehát a külső objektivitás ingott meg, mind szűkebb értelemben az érzékelésben, mind tágabb értelemben a megismerésben. Az objektivitás helyére a szubjektum került, olyannyira, hogy a külső és a belső érzéklet elválasztása értelmét vesztette (Goethe: a látás a „szemhez tartozik”; Kant: a világ igazodik az érzékeinkhez, nem fordítva; Blake: „amilyen a szem, olyan a tárgy,” idézi Crary 1999: 86-89.).
Mindez nem csak a „romantikus” megfigyelő képe, hanem a fiziológiai megfigyelőé is, akit a 19. század empirikus tudományai egyre részletesebben írtak le. A fiziológia 19. században születő tudománya felparcellázta a testet, szétválasztotta és megfigyelte a szerveket – többek között az érzékszerveket és így a látást –, és ezáltal a tiszta, univerzális, átlátszó egységet bontotta részekre (Crary 1999: 96, Foucault 2000: 262). Alapvetése az volt, hogy a megfigyelésnek és a megismerésnek anatómiai-fiziológiai feltételei, illetve időbeli természete van. Így már nem volt lehetséges a stabil, szemlélődő megfigyelő elgondolása, helyére a mozgásban lévő, változó, homályos és részleges érzékletekkel rendelkező megfigyelő került. Ezen belátásokból következhettek olyan optikai eszközök a 19. század első felében, melyek a camera obscura egysége helyett a különbségek, a változások, a mozgások, a kettősségek és többszörözések jelenségeire épültek (például fenakisztoszkóp, zootróp, sztereoszkóp, kaleidoszkóp). A modernségre vonatkozó modelljellegüket az is mutatja, hogy egyszerre lehettek a tudományos vizsgálódás és a tömegszórakoztatás elterjedt eszközei (Crary 1999: 115-117.).
Funkció és szervezet
Az egység felbontásának különösen fontos pontja tehát a fiziológiai elv vagy, általánosabban fogalmazva, a funkciókra bontás. Ahogy Foucault fogalmaz, a tudás általános tere már „nem az általános taxonómiáé […], hanem szerveződésekből, vagyis elemek közötti belső viszonyokból álló tér, amelyeknek összessége funkciót biztosít” (Foucault 2000: 246). Crary pedig úgy összegezi e változást, hogy „az 1840-es évekre megtörtént 1. a szubjektív élmény vagy lelki élet holisztikus tanulmányozásának fokozatos áttétele empirikus és kvantitatív síkra és 2. a fizikai szubjektum felosztása és szétdarabolása egyre specifikusabb szervi és mechanikai rendszerekre” (Crary 1999: 98).
Más szóval, az a mód, ahogyan a klasszikus gondolkodás az átlátszó jelentéssel bírónak gondolt látható struktúrák mentén, a homogén elemek összehasonlítása útján, stabil érzékletek rendezett egybeeséseként, azaz a klasszikus reprezentáció megfeleltető jelölése szerint rendezte el tudását, a 19. századra már nem volt tartható. Helyébe a szervezettség és a funkció került, akár a közgazdaságtant (munkaszervezés), akár a biológiát (karakterek funkcionalitása a szervezetben; szerves és szervetlen, élő és élettelen szigorú elkülönítése), akár a nyelv vizsgálatát (a jelölő név helyett a funkcionális ragozás és disztribúció), akár a fiziológiát (szervek működése és összefüggései; agyi területek specifikus funkciói) és az összehasonlító anatómiát, de akár a képi ábrázolás megváltozását vesszük. Az ezzel analóg változások pedig tovább sorolhatók a kommunikáció, a technológiák vagy az intézmények és a politika területén. [1]
A szervekre és funkciókra bontás elve, azok pontos megfigyelése, szerveződésük, többszintű összefüggéseik feltérképezése különösen fontos a statisztika tudományának kialakulásával kapcsolatban is. Éppen ez az az elv, amely az adatok gyűjtésének rendet ad, az adatok halmazainak pedig funkcionalitást, úgy, hogy azok ne csupán egy pontot vagy egyetlen metszetet jelöljenek egy homogén taxonomikus térben, hanem összehasonlításokat tegyenek lehetővé, és függési viszonyokat, működési mechanizmusokat tárjanak fel.
Reprezentáció és absztrakció
A statisztika grafikus módszeréhez szorosan kapcsolódik a klasszikus és a modern kor vizualitása közötti váltás, a Reprezentáció rendjéből való kilépés, mely azonban elsősorban nem képzőművészeti vagy ábrázolási szempontból fontos itt. A reprezentációs gyakorlat sokkal inkább mint általános jelölési elv a meghatározó, a hozzá kapcsolódó mimézis, az utánzás problémája pedig nem esztétikai, hanem társadalmi-hatalmi kérdés (Crary 1999: 25). A reprezentáció jelölési módja nem pusztán fizikai hasonlóságon, hanem a teljes megfeleltetésen és átlátszóságon alapult. Ahogy Foucault fogalmaz, egy olyan rendet jelentett, amiben a dolgok, azok képei és nevei pontos átfedésben vannak, jelentésük egymásnak problémamentesen megfeleltethető, a jelölés módja pedig a rendszeren belül nem megkérdőjelezhető (Foucault 2000: 262-263.). Egy előíró és mozdulatlan rend volt ez tehát, ami meghatározta a helyes formákat és tartalmakat, és korlátozta a jeleket. A képek felől nézve a reprezentáció rendje meghatározta az ábrázolás formáját és módját; a nyelv felől a pontos el- és megnevezésen alapult, e név pedig ábrázoló értéke alapján került használatba és uralta a diskurzust; ha a társadalom jeleit vizsgáljuk, akkor meghatározott rangokat és megmásíthatatlan pozíciókat jelentett; ha a történetírást, akkor jelentős események és nevek kötelező lajstromát (Foucault 2000). Vagyis tilalom védte a korlátozott számú, egyetemes és rögzített jeleket, és biztosította teljes érthetőségüket (ahogy a taxonometrikus rend vagy a camera obscura képe). Nem létezhetett eltérés e hierarchiától sem a képi ábrázolásban, sem a társadalom terében.
E reprezentációs, mimetikus rendből való kilépés tehát semmiképp sem azonos a figurativitás elutasításával vagy a perspektivikus tér elhagyásával (Rancière 2009: 20). Egy sokkal mélyebb változást jelez, mely mindenekelőtt a hierarchiát rúgja fel, és az objektivitás elhagyásával, a szubjektivitás felértékelésével, a lehetőségek kitágulásával és decentralizációjával, a jelek és jelöltek, vagyis a szubjektumok sokasodásával jellemezhető.
A szubjektív megfigyelő oldaláról ez a változás annyit jelent, hogy a „referenciális illúzió”, a világ mint adott objektivitás lelepleződik, hiszen a szubjektum az érzékelés helye és létrehozója is egyben. Schelling megfogalmazásában: „tudásunk akkordmunka, vagyis darabról darabra töredékes módon kell előállítanunk, felosztásokkal és fokozatokkal”. Amikor pedig egyfajta „ártatlan látásról” volt szó (például John Ruskin írásaiban), az már nem egy passzív megfigyelőt jelentett, hanem „olyan nézőpontot követelt a szem számára, amit nem zavart össze a látás történelmi jelrendszereinek és hagyományainak súlya, egy olyan pozíciót, amelyből a látás anélkül a felszólítás nélkül működhet, hogy tartalmait egy tárgyiasított »valós« világgá kellene alakítania” (Crary 1999: 113.). A megfigyelés „ártatlansága” annyiban érvényes, amennyiben elemi képességként van jelen, vagyis az észlelés függetlenedik az előíró jelöléstől. E függetlenedésből az következik, hogy a lényeges kérdés innentől nem az volt, hogy honnan tudhatjuk, mi a „valódi”, hanem „a valóság új formái jöttek létre, és ebben a keretben új igazság fogalmazódott meg az emberi szubjektum képességeiről” (Crary 1999: 109).
Nagyobb léptékben szemlélve a hierarchia felrúgása a társadalmi mobilitás lehetőségét is jelenti. Jean Baudrillard úgy fogalmaz, hogy „egy kasztrendszerre és rangokra épülő társadalomban nem létezik olyasmi, mint divat, mivel az ember helye megmásíthatatlanul elrendeltetett. Így társadalmi mobilitás sem létezik” (Crary 1999: 25.). [2] Azonban a 19. század történetében egyének új sokaságai nyertek láthatóságot; e „hatalommal újonnan felruházott társadalmi osztályok és csoportok” pedig erősen érdekeltek voltak azon képesség kifejlesztésében, hogy felülkerekedjenek a „jelek kizárólagosságán”, és elindítsák a „jelek iránti igények megfelelő elburjánzását” (Crary 1999: 25).
A reprezentációéval ellentétes jelölési mód az absztrakció, amely alatt itt nem a festészeti absztrakciót értem (ugyan nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az absztrakt festészet lép a legtávolabb a reprezentációtól), hanem egy alapvető „elvonatkoztatást”. Lexikonszerű megfogalmazásban ennek „lényege az érzéki tapasztalás közös elemeinek kiemelése és az eredeti konkrét tárgyaktól elkülönített („elvont”) általánosítása” (Bárány 2005). Vagyis egészen pontosan abban tér el a reprezentációs jelöléstől, hogy nem tárgyak, emberek, rangok jelenlétéből és előre meghatározott értékéből, hanem információhalmazokból indul ki, melyeket a bennük megfigyelhető mintázatok és általánosságok szerint rendez el.
Crary a modern megfigyelő jellemzésekor azt írja, hogy a 19. század elején a látás elrendezésében egy széles körű átalakulás történt, „az 1870-es és 1880-as évek modernista festészete és a fényképészet fejlődése 1839 után az 1820-ban már javában zajló meghatározó jelentőségű rendszerváltás későbbi tüneteinek tekinthetők” (Crary 1999: 17). Ezt a rendszerváltást nevezhetjük az absztrakt gondolkodás megszületésének, mely egyszerre tette lehetővé (és legitimmé) az érzékelő szubjektum saját ítéleteit élményeiről (a „valóság új formáit”) és a szubjektumok sokaságairól felhalmozott adatok törvényszerűségeinek megfigyelését. Vagyis azt, hogy mind az egyén saját érzékletei, mind pedig maguk az egyének olyan információhalmazok legyenek, melyekből mintázatok, összefüggések, más szóval jelentések nyerhetők ki.
Sokaságok – politikai láthatóság
A decentralizáció, a funkcionalitás, a szervezettség és a jelölési gyakorlatok megváltozása mind egy olyan átalakulásra mutatnak, mely szorosan kapcsolódik a statisztika tudományának megszületéséhez. A 19. század tudomány- és technikatörténeti átalakulásaiban, a kommunikáció formáiban, az irodalom, a képzőművészetek és a történetírás ábrázoló gyakorlatában és magában a történelmi eseményekben is a jelentős, rangos és kizárólagos elemek helyébe (de legalábbis mellé) a sokaságok és a kicsiségek lépnek. Egy olyan megváltozott rendezési elvet jelent ez, ami a társadalom minden szegmensét érinti, és semmiképp sem csupán ártatlan formális jellemzőket, hanem újfajta lehetőségeket és egyben újfajta korlátozási módokat is jelent.
Jacques Rancière elméletében – Foucault-hoz és Crary-hez hasonlóan – a 18. és 19. század fordulóját hangsúlyos korszakhatárként jelöli meg. Bár a felszínen képek termelésével, és a művészeti gyakorlattal foglalkozik, valójában az elrendeződések mögöttes rendszerét kutatja. Érdekes párhuzamot von az esztétika és a politika általános jelentései között annyiban, amennyiben mindkettő az „érzékelhető felosztásával” foglalkozik. Az érzékelhető felosztása
azoknak az érzéki evidenciáknak a rendszere, amelyek egyszerre jelzik egy közösség létezését és azokat a választóvonalakat, amelyek ebben az egyes összetevők helyét és osztályrészét kijelölik […], a terek, az idő és a tevékenységi formák felosztásán alapul, ez határozza meg azt is, hogyan hajlandó egy közösség az osztozásra, és hogyan veszi ki a részét egyik vagy másik ember ebből az osztozásból […], hogy láthatóak vagyunk-e egy közös térben, szót kapunk-e a közös dolgokban. (Rancière 2009: 9)
Elméletében a művészetek ún. reprezentációs rendszerét állítja szembe azok esztétikai rendszerével, mely utóbbi a modernizmussal tehető egyenlővé, és amely éppen a korábban is említett hierarchiák felrúgását, a rangok ellenében a „jelentéktelen dicsőítését” hozta magával (Rancière 2009: 28). Itt alapvetően a kik?, mi alapján? és milyen formában váltak láthatóvá? kérdései a fontosak. Ahogy Foucault „egyének új sokaságairól” (Foucault 1990: 420), Crary pedig „a hatalommal újonnan felruházott társadalmi osztályokról és csoportokról” (Crary 1999: 25) beszél, úgy Rancière a tömegek megjelenéséről a „történelem színpadán”, az „új képeken” és az irodalomban (Rancière 2009: 28). Ez alapvetően egy olyan perspektívaváltást jelent, amelyben a tényezőkre bontás fiziológiai elve és a tömegek látható funkcionalitása egymással analóg, amennyiben mindkettő jelek és összefüggések sokaságára alapoz. E megsokszorozott jelek pedig már nem a „szükségszerű és valószínű” arisztotelészi kauzalitása szerint rendeződtek el. Más szóval az új sokaságokról leolvasható jelentéktelennek tetsző jelek rengetege nem egy előíró rend szerint vált láthatóvá, hanem nyers jelenléttel bírt. Ami az irodalomban (majd a festészetben, fotón, filmen) megjelenő névtelen ember, az a történettudomány számára a hétköznapi feljegyzése volt. Egyenlőségjel került tehát „az új regény jelei és a civilizációk jelenségének leírásához és értelmezéséhez használt jelek közé” (Rancière 2009: 29-31.).
A merev hierarchia felrúgása természetesen egyáltalán nem egyenlő az anarchiával. Az új láthatósági feltételek új felügyeleti formákat is magukkal hoztak. A megfigyelő szubjektum vagy szubjektumok sokaságának lehetőségei sohasem függetlenek az intézmények eljárásaitól, technikáitól, az ellenőrzés, a fenntartás és a hasznossá tétel módszereitől (Crary 1999: 18, 24). A szubjektumok irányítása pedig mindenek felett „a róluk szóló tudás felhalmozására támaszkodott, akár az orvostudomány, akár az oktatás, pszichológia, fiziológia, a munka racionalizálása vagy a gyermeknevelés területén” (Foucault 1990: 304-305.). Más szóval, ha a rangok szerinti merev előírás a résztvevő, látható, jelentőséggel bíró szubjektumok száma miatt már nem elégséges, akkor olyan módszerekre van szükség, melyek mégis valamilyen formában átláthatóvá és kezelhetővé teszik e tömegeket. A sokaságokról leolvasott apró jelek szenvtelen, kvantitatív és absztrakciós eljárások mentén rajzolhatják ki általános mintázataikat, funkcionális halmazaikat és szerveződésüket.
A tudás felhalmozásának és racionalizálásának igénye volt ez tehát, ami alapvetően járult hozzá a megfigyeléshez, akár a biológiai test, akár a politikai egység, akár a munkafolyamat a tárgya. Ha az emberi szubjektum termelési vagy bármilyen jelölési viszonylatba kerül, egyben komplex hatalmi viszonyok közé és felügyelet alá is kerül (Foucault 1982: 778). „A felügyeleti módszerek kialakulása szempontjából alapvető jelentőségű volt a viselkedés kvantitatív vagy statisztikai normáinak rögzítése” (Crary 1999: 29), a látással kapcsolatos fiziológiai kutatások és felfedezések pedig éppígy nem egyszerűen adatok voltak, hanem a megismerés kvantifikációjára tett kísérlet részei, mely aztán gyakorlati hasznosításra került az intézmények (iskolák, gyárak, kórházak) szervezésekor (Crary 1999: 120). George Canguilham úgy fogalmaz, hogy „a pedagógiai reformhoz hasonlóan a kórházi reform is a racionalizáció igényét fejezi ki, amely megjelenik a politikában csakúgy, mint a gazdaságban, a születőben lévő ipari gépesítés hatása alatt, és ami végül azzá lesz, amit azóta »normalizációnak« hívnak”. [3] A racionalizálás tehát a normalizálásra és standardizációra törekszik, mely maga a modernitás elsődleges felügyeleti formája, és amelynek alapvető eszköze a statisztikai módszer.
Az adatgyűjtés
A statisztika mint tudomány a 18. század végének szülötte, ugyan már korábbról is megtalálhatóak előzményei. Már az antikvitásban is találni példát a népesség számszerű jegyzékére; a középkor során pedig a különböző területekre, adókra, termékekre, jószágra vonatkozó adatok gyűjtése is megjelent; ahogy a népesség számlálása a 17. század közepén; de az ilyen típusú adatgyűjtés intézményes és rendszeres formát csak a 18. század második felében nyert (Funkhouser 1937: 278). Maga a statisztika szó (statistics, statistik) is a 18. században jelent meg, és – ahogy a szótövek is sejtetik – általánosan az „állammal kapcsolatos számok gyűjtését és táblázatosan csoportosított kimutatását” jelentette (Friendly 2008: 504).
A 17. századi előzmények elsősorban még születési és halálozási adatokat (Captain John Graunt: Observations on the London Bills of Mortality, 1662; Edmund Halley: Mortality tables, 1693), illetve gazdasági trendek analizálását jelentették (Funkhouser 1937: 278). Graunt kapitány adatai az ún. demográfiai statisztika első megjelenései voltak, és ezzel együtt azé az elvvé, hogy a keresztelési és halálozási adatok alapján meghatározható többek között a várható élettartam, illetve, hogy mindezen információ használható az állam tájékoztatására a népesség dinamikáját és az emberi tőkét illetően. Vagyis, hogy ilyen jellegű adatokra alapozhatóak például adóztatási stratégiák vagy a hadsereg összeállítása. Az ilyen irányultságú állami adatgyűjtést nevezte William Petty (1623-1687) politikai számtannak, amely gyakorlat gyorsan terjedt Európa-szerte (Funkhouser 1937: 505).
A modern kori statisztika több tudományos diszciplína, kutatási érdeklődés, praktikus és elméleti probléma találkozásából született a 18. század végén. Kialakulásában szerepet játszott az államok összehasonlító leírásának gyakorlata, vagyis a főként Németországban elterjedő Staatenkunde érdeklődése (Gottfried Achenwall és Johann Peter Süssmilch munkássága); a petty-i politikai számtan elve; a valószínűségszámítás fejlődése Pascaltól és Fermat-tól Gaussig; valamint a tengeri navigáció pontosítása céljából végzett asztronómiai és geodéziai megfigyelések (Funkhouser 1937: 291, Friendly 2008: 506). A 18. század végére az adatgyűjtés olyan mértékűvé vált, hogy a 19. század elején a politikai számtan és a valószínűségszámítás módszertana összefonódott, ami lehetővé tette a nagy mennyiségű adatok kezelését is. [4] Ezen a ponton vált szisztematikus tudománnyá a statisztika, illetve vele együtt megjelent az ún. grafikus módszer, az adatok vizualizációjának gyakorlata is.
Míg az adatgyűjtés kezdetben csak alapvető demográfiai, illetve gazdasági adatokra (import, export) irányult, a statisztikai gondolkodás általános megszilárdulásával és alapvető elveinek kiterjesztésével az 1820-as évektől egyre több olyan humán és szociális jellegű téma került a horizontra, mint az iskolázottság, az elmegyógyintézetek betegfelvételei, az öngyilkosságok és általában a halálozások okai, a bűnözés vagy az analfabetizmus. [5] Az 1830-as évekre óriási lelkesedés figyelhető meg a statisztika tudománya, adatai és eredményei iránt, mind a tudományos, mind a laikus körökben: több országban is állami és helyi önkormányzati statisztikai hivatalok, illetve statisztikai társaságok alakultak. Az első ilyen a London Statistical Society (LSS) volt, melyet Adolphe Quetelet és a modern számítási eszközöket feltaláló Charles Babbage [6] alapított 1834 elején, és amely fontos szerepet játszott a későbbiekben is az intézményes kezdeményezések terén. A kutatási területek és adatok növekedésével ugyanis megjelent az igény valamiféle nemzetközi együttműködésre, hogy a módszerek és az adatok összehasonlíthatók legyenek. Quetelet kezdeményezésére tartották meg az első Nemzetközi Statisztikai Kongresszust Brüsszelben 1853-ban, melyet viszonylag rendszertelenül nyolc másik követett az 1876-os utolsó, budapesti kongresszusig. Ezután az LSS 1885-ben létrehozta az évenként ülésező Nemzetközi Statisztikai Intézetet (Funkhouser 1937: 310-311., Friendly 2008: 505).
Függvény és funkció
Alapjait tekintve mind a statisztikai gondolkodás, mind a hozzá kapcsolódó adatvizualizáció szoros kapcsolatban van a matematika, elsősorban a valószínűségszámítás problémáival és eredményeivel. Jelen esetben természetesen csak azok az általános, elvi szempontok a fontosak, amelyek a statisztikai gondolkodást megerősítették, illetve alapot szolgáltattak az adatok vizuális megjelenítéséhez. A kartéziánus koordinátarendszer (1637) adta meg azt a hálót, amelyen bármely függvény változóinak pontszerű értékei megjeleníthetők, és valamilyen görbeként realizálhatók. Ennek ellenére a valószínűségszámítás által vizsgált problémák összefüggéseit sokáig csak elméletben és algebrai úton gondolták el, és csak viszonylag későn jelenítették meg őket így. A koordinátarendszer használatának elterjedése (1794-ben került kereskedelmi forgalomba előre nyomtatott koordináta-papír, 1800-ban már használták kutatási eredmények publikációjában) és a függvény-elv általánossá válása utat nyitott az analitikus geometria (koordinátageometria) számára is (Funkhouser 1937: 273, 277, 295-298.; Friendly 2009: 14-15.). E matematikai irányultság analóg a gondolkodás szerkezetének alapvető átalakulásával. A modernitás foucault-i funkcionalitása, illetve a crary-i szétválasztó, fiziológiai szemléletű megfigyelés egyaránt azt az alapvetést rejti magában, hogy egyes adatcsoportok az egymás közötti kapcsolataik révén alkotnak mérhető és értelmezhető egységet. Vagyis, hogy relációkban, egymás függvényében mutatják meg belső, funkcionális összefüggéseiket. [7]

W. J. Youden statisztikus tipográfiai interpretációja a normál eloszlás haranggörbéjéhez (20. sz. közepe).
Az adatok kezelése szempontjából a koordináta- és a függvény-elv mellett a nagy számok kezelése is kulcskérdés. A valószínűség-számítás számára a nagy számcsoportokból való becslés pontosságának, a statisztika számára pedig a nagy mennyiségű adatoknál mindig jelenlévő mérési hibák átlagának meghatározása alapvető fontosságú, hiszen a különböző összefüggések és törvényszerűségek kimutatása csak e hibaszázalékok szabályszerű figyelembevételével lehetséges. A koordinátarendszeren való vizuális megjelenítés jól mutatta, hogy az egy bizonyos sávban elszórt pontokra egy „átlag” görbe illeszthető, mely átlagot a 18. század közepétől egyre pontosabb matematikai módszerekkel tudtak megbecsülni. [8] Ezek közül a Gauss-görbe, vagyis a mérési hibák tipikus eloszlásának haranggörbéje (normál eloszlás) a legfontosabb, hiszen ez mindenfajta tudományos normaalakítás, standardizálás alapjaként szolgálhatott. E normál eloszlást először Quetelet használta mint nem egyszerű hibaeloszlási mutatót, hanem mint az átlagról, az „átlagemberről” való gondolkodás alapját, fizikai és morális értelemben egyaránt. André-Michel Guerry pedig kutatásaiban kimutatta, hogy a szociális és morális jellemzők (bűnözés, írástudás, öngyilkosság) középértékei, a hibaeloszláshoz hasonlóan, bizonyos stabilitást, illetve különböző helyek és körülmények függvényében szabályos variációkat mutatnak (Friendly 2008: 506-507.). Ezek az átlageloszlások tehát olyan törvényszerűségeket rajzoltak ki a társadalmi folyamatokban, melyek a fizika törvényeihez hasonlók; az összefüggések görbéi pedig közelítéssel, simítással, pontok interpolációjával jobban mutatták a trendeket, és bizonyos előrejelzésekre is alkalmasak voltak.
Tér és idő absztrakciója
Az adatvizualizáció módszerei a matematika mellett sokat köszönhetnek a térképészet vizualizációs eljárásainak. A térkép tulajdonképpen a legkorábbi nem mimetikus, hanem absztraháló ábrázolási mód. A térképi ábrázolásban nincs olyan, hogy helyes forma, hiszen a projekció mindenképpen torzít, a projekciók használatának és a közöttük való választásnak a kényszere pedig önmagában is mutatja, hogy a térképi reprezentációban mekkora szerepet játszik az önkényes választás, a döntés. És mint ilyen, absztrakciójában mindig igazodni kényszerül különböző technikai, ideológiai, politikai szempontokhoz is (Black 1998: 29).
A térképészet hosszú történetében tematikus, azaz nem csak földrajzi adatokat tartalmazó térképeket csak viszonylag későn kezdtek el készíteni. A statisztikai gondolkodás és a térképészet csak a 17. századtól került kapcsolatba, és ez a kapcsolat csak a 18. század végére erősödött meg. Ezalatt viszont az absztrakció egyre magasabb szintre lépett az alapvető téri absztrakciótól az időbeli, majd pedig a mindkét alapdimenziótól független, tiszta absztrakcióig, vagyis a ma is ismert adatvizualizációig (Tufte 2007: 20).
Az első tematikus térképek, kartogramok még a földrajzéhoz közeli adatokat jelenítettek meg, úgymint különböző típusú talajok és ásványok, meteorológiai jelenségek, légnyomás, hőmérséklet, szelek előfordulása, de a 19. századra mindenfajta statisztikai adat földrajzi eloszlását tartalmazhatták. A statisztika és a kartográfia összefonódásában folyamatos egymásra hatás és kölcsönzés figyelhető meg a statisztikai grafika és a tematikus térképek között az új formák és új szimbolika kialakításában (Friendly 2008: 509) és olyan átlagolási és csoportosítási módszerek használatában, amelyekkel a tendenciózus előfordulások kimutathatók.

[a] André-Michel Guerry összehasonlító choropleth térképei: személy és tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények területi bontásban Franciaországban. (1829)

[c] Dr. John Snow ponttérképe a londoni kolerajárványról. A térképről leolvasható a leggyakoribb előfordulás, ez a járvány forrásának felfedezéséhez vezetett. (1855)
Az időbeli dimenzió vonalként, vagyis lényegében koordinátatengelyként való ábrázolása – melyen egy-egy pont a történelem eseményeinek, a köztük lévő távolság pedig egyes időtartamoknak felel meg – szintén viszonylag friss, a 18. század végén elterjedő gyakorlat. A század közepéről találni az első példákat ilyen jellegű, idősoros biográfiai és történelmi ábrázolásokra (1753 Jacques Barbeu-Dubourg, 1765 Joseph Priestly), melyeken vonalak, sávok és különböző tematikus szimbólumok dolgozták fel több száz vagy ezer év kiemelt eseményeinek, híres embereinek egymásutániságát és egymásmellettiségét. Priestly például munkájához fűzött leírásában hosszasan védelmezte módszerét, hogy az idő vonalként való ábrázolása nem csak megfelelő, de logikus és természetes reprezentáció is egyben (Funkhouser 1937: 279-280.; Friendly 2009: 12-13.), vagyis közel sem volt magától értetődő ez az ábrázolás. A század végére azonban e gyakorlat már különösen népszerűvé vált, tudományos publikációkban is megjelent, és más adatokkal, téri, térképi dimenzióval is kiegészült (mint például Minard híres Napóleon-grafikáján) (Funkhouser 1937: 289; Tufte 2007: 22, 29). Olyan többváltozós adatvizualizációk jelentek meg tehát, melyeken az adatok időben és térben is mozogva rajzolhatták ki sajátos összefüggéseiket.
A grafikus módszer absztrakciója
Az ún. grafikus módszer, a statisztikai adatok vizualizációja egyaránt kölcsönöz a matematikától és a térképészettől. A koordinátarendszer használatának elterjedése, a függvények görbeként való megjelenítése és szabályszerűségei, az analitikus geometria elvei és a tematikus kartográfia grafikus módszerei is hatottak rá, de mindezek összefogásával még egy lépéssel messzebb is ment. A 19. század első felére a tematikus kartográfia és a statisztikai vizualizáció minden formája kialakult, és mindkettő hozzájárult egy olyan vizuális nyelv megjelenéséhez, mely által a kvantitatív adatok könnyebben értelmezhetők lettek. Elsősorban az összehasonlítás, két vagy több változó kapcsolatba hozása az igazán lényeges itt, mely szerint vizuális attribútumok, úgymint hosszúság, pozíció, méret, szög közvetlenül képesek megmutatni, hogyan függ egymástól két adatcsoport, hogyan változnak egymás függvényében, milyen funkcióval bírnak egymás rendszerében. Az 1800-as évek elejére a fizikai világgal és fizikai dimenziókkal való analógia mellett egyre szabadabb absztrakciók váltak lehetségessé bármilyen két információhalmaz összekapcsolásának lehetőségével, így lényegében mindenfajta tudományos kutatás és összehasonlítás számára hasznos lehetett e módszer (Friendly 2008: 508; Tufte 2007: 43, 46).

[d] William Playfair oszlopdiagramja a búza ára és a fizetések arányáról. A kétféle számadat egy időtengelyen, királyok és királynők uralkodási idejének jelölésével. (1786)

[e] William Playfair kördiagramja különböző országokban a népesség és az adók mértékének arányáról (1801).

[g] Ibry vasúti menetrendje. A vízszintes tengelyen ötpercenkénti osztások, a függőlegesen a városok, a vonalak szögéből kikalkulálható a sebesség. (1840 után)
A tematikus térképek, statisztikai térképek, grafikák és diagramok témája és ezzel együtt alkalmazási területe is igen tág volt. Gazdasági, kereskedelmi, történelmi, közlekedési, infrastrukturális, közbiztonsági, egészségügyi vagy oktatásügyi kérdésekben is elterjedt és legitimálódott mind az adatok gyűjtése, mind ezek grafikai megjelenítése és tudományos publikációkban, hivatalos jelentésekben, sőt, bírósági perekben való használata. Franciaországban például Minard kartogramjait több hivatalos ügyosztály (mezőgazdaság, hidak, vasutak, infrastruktúra) és minisztérium is alkalmazta (Funkhouser 1937: 305), a hivatali vezetők pedig előszeretettel festették portréjukat egy-egy Minard-grafikával a háttérben (Friendly 2008: 517).
Viták és standardizáció
Mindezek ellenére természetesen közel sem volt teljes egyetértés a grafikus módszer alkalmazását illetően. Hiába jelentek meg már igen korán statisztikai grafikák, a 19. század során folyamatos viták zajlottak az adatok helyes közlési formájáról. Kezdetben a számok szöveges vagy táblázatos interpretációját részesítették előnyben a matematikára és a képiségre egyaránt építő grafikus módszerrel szemben. A korai angol statisztikusok például – az eredményeik körüli politikai vitákat elkerülendő – igyekeztek csak a „tényekre” fókuszálni, így nagyon sokáig számokkal és leírásokkal bástyázták körül magukat, melyek egyben a tényszerűség szigorával voltak egyenlők. Máshol, például Franciaországban nem voltak ilyen szigorú elvárások, többek között ezért is több grafikai megoldás, adatvizualizáció jelenhetett meg a 19. század során (Funkhouser 1937: 278; Friendly 2008: 505).
A szavak, számok és képek e háromszögében mindig is erős harcok dúltak. Mitchell frappáns analógiája szerint az algebra és a geometria szembenállása a szó és kép régi előítéletes szembenállásának matematikai verziója. A geometria, csakúgy, mint a festészet, az alatt a teher alatt szenved, hogy láthatóbb és tapinthatóbb, mint testvére (a szám vagy a szó), így mintha egy lépéssel még távolabb lenne egy rejtett, láthatatlan igazságtól, aminek minden forma csupán árnyéka és tükröződése. De sem az algebra számai, sem az írás szavai nem „tisztábbak” a geometriai alakzatoknál, hiszen mind többé-kevésbé önkényes notációs rendszerek, melyek módszertani korlátozások intézményessé tétele során váltak, válhattak interpretációs elvvé (Mitchell 1981: 623-626.). Mitchellhez hasonlóan, több mint 150 évvel korábban, 1811-ben Alexander von Humboldt is amellett érvelt, hogy bármi, ami mértékhez és mennyiséghez kapcsolódik, megjeleníthető geometriai alakzatokkal, ráadásul azoknak a statisztikai projekcióknak, amelyek az érzékekhez tudnak szólni anélkül, hogy az elmét fárasztanák, megvan az az előnyük is, hogy a figyelmet egyszerre nagy mennyiségű fontos adatra irányítják (Funkhouser 1937: 269).
A 19. században azonban korántsem egységes a kép. Playfair és kortársa, Layton Cooke vizualizációinak népszerűsége ellenére a London Statistical Society (LSS) első kiadványai, melyek a népességi, kereskedelmi, gazdasági adatok gyűjtésének népszerűsítését szolgálták, még a 17-18. század gyakorlata szerint tisztán táblázatokat és leírásokat tartalmaztak. Ugyan Franciaországban jobban elterjedt a grafikus módszer, sok kritika érte, elsősorban éppen képisége miatt, melyet a szigorú tudománytól idegen „képzelet játékaként” és egyszerű formai díszítésként értékeltek. Egyesek odáig mentek, hogy azt állítsák, soha senki nem fogja azt gondolni, hogy a grafikus módszer hasznos lehet a statisztika tudományában. Németországban a kritika ennél valamivel megengedőbb: bár szintén egyfajta játékszerként tekintettek a vizualizációra, az oktatásban és a népszerűsítésben hasznos eszközként említették (Funkhouser 1937: 293-298.).
Eközben Adolphe Quetelet folyamatosan komolyabb intézményes jellegű lépéseket tett a módszer népszerűsítése felé. A meteorológiai diagramokat szisztematizáló Galton is amellett érvelt, hogy az ikonok legalább annyira alkalmasak bizonyos jelölésekre (pl. szélirány), mint a szavak, hiszen közvetlenül a „szemhez szólnak”. Playfair a matematikai mennyiségek és a geometriai méretek természetes kapcsolata mellett érvelt, Minard pedig 1861-es összefoglaló memoárjában a számszerű eredmények azonnali összehasonlításának lehetőségeként jellemezte a grafikus módszert. Minden csatározás ellenére a 19. század végére az adatvizualizációk mennyisége, alkalmazási területe és megjelenési felülete is megsokszorozódott. Howard Gray Funkhouser matematikus 1937-es, a módszer történetét összegző munkájában úgy fogalmaz, hogy „az utóbbi időben” egyre több vizuális módszerrel találkozni tények és gondolatok közlésére, főként a statisztika területén, olyannyira, hogy a grafikus módszer már-már egy „univerzális nyelvvé” kezd válni (Funkhouser 1937: 270). Ugyan ezt mai fejjel (és szemmel) szinte magától értetődőként fogadjuk el, e vizuális nyelv kialakítása hosszas folyamat volt, melyet konfliktusok és szabályozási törekvések körvonalaztak.
Az 1840-es és 1850-es évektől az 1900-as évek végéig terjedő időszakot többen is a grafikus módszer aranykoraként emlegetik. Egyre több területen, egyre több kiadványban, könyvben és újságban is találhatók adatvizualizációk; nagy lelkesedés figyelhető meg mind a tudományos, mind a laikus körökben; állami hivatalok és szinte minden tudományos kongresszus foglalkozik a módszer kérdésével (Friendly 2008: 502-503.; Funkhouser 1937: 330). Ahhoz, hogy a módszer ilyen fontosságra tegyen szert, több, mondjuk úgy, infrastrukturális lépésre is szükség volt az adatgyűjtés fontosságának állami felismerésétől kezdve a statisztikai szemlélet elterjedésén keresztül az új technikai feltételek, új látásmódok és új grafikai reprezentációs módszerek kialakulásáig (Friendly 2008: 503). A kiadványok és a nagyobb léptékű vállalkozások egyik alapfeltétele volt például az új nyomdatechnológiák bevezetése. A korábbi nehézkes, bonyolult, rengeteg időt és szakértelmet követelő nyomdai eljárásokhoz képest (mint a réz- és fametszet) a 19. század új technikái – a litográfia, a színes litográfia vagy a fotografikus eljárások – jelentősen leegyszerűsítették és olcsóbbá tették a képes nyomtatványok előállítását, így hozzájárultak elterjedésükhöz is.
Az LSS 1837-től működő hivatalos kiadványában (Journal of the London Statistical Society) 1841-ben jelentek meg az első diagramok, fontosabb gazdasági adatokat pedig 1847-től és egyre sűrűbben közöltek ilyen formában (Funkhouser 1937: 294). A megjelenését tekintve mindig is konzervatív The Times 1875-től meteorológiai táblákat közölt, melyek a ma is használt ábrázolásokhoz is igen hasonlók voltak (Friendly 2008: 516). A módszer történetét és formáit összegző első tankönyv pedig 1878-ban jelent meg (Étienne-Jules Marey: La Méthode Graphique). A kiadványok mellett a nemzetközi statisztikai kongresszusokon is korán, a harmadik, 1857-es bécsi kongresszustól kezdve központi téma volt a grafikus módszer. A vizualizációk elterjedése, megannyi változata, alkalmazási területe, illetve a stílus- és minőségbeli különbségek miatt felmerült a módszer standardizációjának kérdése. Jelentés készült a különböző témák szerinti legmegfelelőbb ábrázolási módokról (kartográfiai módszer vagy statisztikai grafika). Itt különösen érdekes tehát, hogy még az adattartalmak (anyag, tér, idő, erő, haladás stb.) milyensége alapján osztályozták a használatot, nem pedig az ábrázolási formák és azok alkalmazhatósági területe felől, ahogy majd később szokás lett. Az uniformizmus és nemzetköziség igénye a grafikai paraméterekre is kiterjedt, javaslatok születtek a használható színek, dimenziók, méretek és arányok korlátozására. Ezzel szemben mások a standardizáció általános kísérlete ellen érveltek, felhívva a figyelmet arra, hogy egyfelől a „képzelet ennyiféle gyermekét”, melyek olyan jellegzetesek és különbözőek, nem lehetséges uniformizálni, másfelől hogy a grafikai ábrázolások méretei, arányai és minőségi részletei anyagi és esztétikai limitációktól, a kiadvány formájától, méretétől és a nyomdai lehetőségektől is függenek. Bár továbbra is felmerültek a tudományos szigort a képekkel szemben védelmező hangok, melyek az oktatás, illetve a népszerűsítés frontjára helyezték csak a vizualizációs technikákat, a változás megkerülhetetlen volt. Alapvetően a későbbiekben az a hozzáállás vált elfogadottá, hogy az egyes alaptípusokat és alkalmazhatósági területeiket lehet csak körvonalazni, a stílus és az esztétikai kivitelezés nemzeti, helyi vagy bizonyos mértékig egyéni sajátosság (Funkhouser 1937: 312-318.).
Mindeközben nem csupán a statisztika mint tudomány, hanem a grafikus módszer is hivatali keretek közé lépett. Franciaországban az infrastrukturális fejlesztésekkel foglalkozó minisztérium külön ügyosztályt hozott létre a gyűjtött adatok grafikai megjelenítésére, amely 1878 és 1897 között évi rendszerességgel összegző albumokat adott ki (Album de Statistique Graphique). Bár az első, teljes egészében tematikus és grafikus atlasz geológiai, éghajlati, növény- és állat-előfordulási adatokkal 1838-ban Németországban jelent meg (Heinrich Berghaus: Physikalischer Atlas) (Friendly 2009: 18), a rendszeres és sokoldalú albumok kiadása Franciaországhoz köthető. Az albumok érdekessége, hogy mindig két szekcióból, egy általános és egy, az adott évben speciálisan fontos kérdéseket tartalmazó részből álltak. Az első rész az infrastrukturális tervezést, fejlesztést és adminisztrációt általánosan érintő gazdasági és pénzügyi adatokat tartalmazta, valamint az utasok számát a különböző közlekedési eszközökön. A speciális részben pedig bonyolult statisztikák jelentek meg például az utazási idő rövidüléséről Párizs és különböző francia városok között a megelőző kétszáz évben; speciális helyi termékek kereskedelméről; a párizsi világkiállítások (1867, 1878, 1889) vagy épp a színházak látogatottságáról ([i]). Mind az adatgyűjtés, mind pedig a vizualizáció kiterjedt tehát a legkülönbözőbb témákra. És ami még lényegesebb: már kulturális és fogyasztási szokásokat is részletesen vizsgált (Friendly 2008: 510, 517-522.).

[i] Párizsi színházak bevétele évenkénti bontásban 1878 és 1889 között, a világkiállítások évének külön jelölésével (1889).

[j] A 10. cenzus (Egyesült Államok) atlaszának egy lapja: vas- és acélgyártás, kereskedelem, árak, államok szerinti bontásokban, vegyes vizualizációs módszerekkel (1880).
Bár az albumok és atlaszok népszerűek voltak, egyben költségesek is, így rendszeres kiadásuk a századfordulóra az Államokban és Franciaországban is lecsökkent. Ez azonban egyáltalán nem járt együtt az adatgyűjtési gyakorlat visszaesésével, mely továbbra is egyre több területen és céllal jelent meg.
A statisztika történetének vázlatos leírásából is kiolvashatóak bizonyos jelentős változások a gyűjtött információ természetét és célját illetően. A statisztikai gondolkodás megszületését követő évszázadban a hivatalos adatgyűjtés a primerebb demográfiai adatoktól és a gazdasági folyamatok analizálásától a szociális kérdések feltérképezésén át egészen a kulturális és fogyasztási szokások elemzéséig is eljutott. Az a tény pedig, hogy a szórványosan megjelenő elemzésekből rendszeres és intézményes kutatások és kiadványok lettek, arra enged következtetni, hogy a gyűjtött adatok hivatalos használatba is kerültek: döntések és előrejelzések alapját képezhették. A 19. századi modernitással a társadalmi folyamatok, a tömeges jelenségek megfigyelésének és befolyásolásának is elengedhetetlen eszköze lett a statisztikai adatgyűjtés. A társadalom testéről leolvasott jelek voltak ezek az adatok, melyek láthatóságot biztosítottak a legkisebb egységeknek is, amennyiben társadalmi és politikai szerepüket tágabb összefüggésben is megjelenítették. A módszeres részekre bontás, a pontos megfigyelés utáni funkciónkénti csoportosítás logikája e relációk mentén gondolta el és alakította ki a maga struktúráját.
Az adatcsoportokból kiinduló statisztika mellett az adatok megjelenítése, az adatvizualizáció eljárása is a modernitással bekövetkező változásokhoz szorosan köthető jelenség. Azok az absztrakciók, amelyeket a grafikus módszer kialakított, egy olyan általános szemléletváltást mutatnak, melyben a világra már nem mint materialitások rögzített helyére, hanem mint információhalmazra tekintettek. E halmaz elemeinek elrendezése (vagyis interpretációja) ettől a ponttól kezdve éppúgy lehetséges volt képek, mint szavak vagy számok formájában. Más szóval a képiség egy olyan sajátos nyelvet alakíthatott ki, melyet már a szó mai értelmében vizuális kommunikációnak nevezhetünk. A statisztikai adatvizualizáció absztrakciói pedig közel sem álltak olyan távol a képzőművészetben bekövetkező, a reprezentációtól az absztrakció felé mutató változástól sem.
Jegyzetek
- [1] Az agyi funkciók felosztása körüli vitáknak például politikai tartalma is volt. Henry Hecaen 1977-es összegzésében sokatmondóan így fogalmaz: az agyi lokalizáció támogatója „királygyilkosságpárti, a status quo ellensége, ellenzi a halálbüntetést, pártolja a szavazati joghoz szükséges tulajdon leszállítását, tagadja a lélek hallhatatlanságát…egyházellenes, ateista, sőt republikánus”. (Hecaen, Henry: Evolutions des connaissances et des doctrines sur les localisations cérébrales, 1977, 45., Idézi Crary 1999: 99) ↩
- [2] Baudrillard, Jean: L’échange symbolique et la mort, 1976, 78., Idézi Crary 1999: 25. ↩
- [3] Canguilhem, George: The Normal and the Pathological, 1989, 237-8., Idézi Crary 1999: 29. Canguilhem azt állítja, hogy a „normalizál” igét először 1834-ben használták. ↩
- [4] A belga Adolphe Quetelet megfogalmazásában, „ahogy egy tudomány egyre fejlettebb lesz, úgy közelít mind jobban a matematika területéhez” (Funkhouser (1937: 291). ↩
- [5] Franciaországban például Napóleon veresége után nagy volt a munkanélküliség Párizsban, a felsőbb osztályok félni kezdtek a bűnözés fellendülésétől, rémhírek jelentek meg a sajtóban. Erre válaszul az Igazságügyi Minisztérium negyedévenkénti pontos adatbekérésbe kezdett (compte général) az ország egész területén a bűnesetekről, azok kimeneteléről, az elkövetők koráról, neméről, foglalkozásáról stb. (Friendly 2008: 505-506.) ↩
- [6] A valószínűségszámítás matematikai módszerei mellett az adatok tömörítéséhez és számításához mechanikus számítási eszközök is megjelentek. Ilyen volt például Charles Babbage Difference Engine-je (1828) és Analytical Engine-je (1837), melyek lényegében a számítógépek őseinek is tekinthetők (Friendly 2008: 508). ↩
- [7] Valószínűleg éppen ezen alapul az angol function szó kettős jelentése is, mely egyszerre jelent függvényt és funkciót – egy matematikai összefüggési rendet és egy szervezet részét. ↩
- [8] Legkisebb négyzetek módszere, a függvény közelítése az eltérések négyzetösszegének minimalizálásával (Pierre Laplace, Carl Friedrich Gauss); becslések pontosságának értékelése (Jacob Bernoulli, Abraham DeMoivre); normál eloszlás, a mérési hibák általános eloszlásának haranggörbéje (Gauss) és az ehhez kapcsolódó centrális határeloszlás-tétel, vagyis hogy bizonyos feltételek mellett a változók középértéke a normál eloszlás görbéjéhez konvergál (Funkhouser 1937: 273, 295-258., Friendly 2008: 506). ↩
- [9] A meteorológiai és más természetes jelenségek grafikai reprezentációjának módszerét például Léon Lalanne dolgozta ki 1811-ben (Friendly 2008: 510). 1861-ben Sir Francis Galton szisztematikus adatgyűjtésbe kezdett: körülbelül 300 megfigyelőpontról, napi háromszor kitöltendő standard adatlapon keresztül meteorológiai (légnyomás, hőmérséklet, szélirány és szélerősség) adatokat gyűjtött. Az eredményeket összegyűjtve, grafikusan megjelenítve 1863-ban publikálta az összesen több mint 600 térképet és diagramot tartalmazó Meteorographica című munkájában (Friendly 2008: 515). ↩
Erre a szövegre így hivatkozhat:
Barts Lívia: Standard modern absztrakció: Statisztika és adatvizualizáció a 19. században. Apertúra, 2025. tél. URL:
https://www.apertura.hu/2025/tel/barts-standard-modern-absztrakcio-statisztika-es-adatvizualizacio-a-19-szazadban/





