A 19. századi modernitás jelentős változásokat jelentett a tudományok, a művészetek és a politika terén egyaránt. A statisztika mint tudomány megerősödése is erre az időre tehető, és már korán összekap­csolódott a gyűjtött adatok grafikus ábrázolásával. Az adatvizualizáció megjelenése a 18. század végén és fokozatos elterjedése a 19. század folyamán összhangban volt a gondolkodás szerveződésének és a meg­figyelés konstrukcióinak általános átalakulásával, és ebben legitimálódott vizuális kommunikációs forma­ként. Nyilván nem csak véletlen egybeesés, hogy a társadalom folyamatait szenvtelenül pontos és rend­szeres adatgyűjtéssel leíró tudomány éppen akkor alakult ki, amikor egyéb gyökeres változások történtek az európai társadalmak szerveződésében, a technológiákban és azok használatában, a tudományokban, a kommunikációban és a művészetekben. Tehát a gondolkodás, a tudás, a láthatóság és a látás, a legitimáció és általában a világ felosztása alakult át a 19. században, mely változásba pontosan illeszkedett a sta­tisztika mind jobban táguló érdeklődési területe és módszertana, csakúgy, mint az adatvizualizáció (a „gra­fikus módszer”) absztrakciós eljárása.

Sokan, sokszor és sok szempontból húztak korszakhatárt éppen ide, a 18. és a 19. század fordulójá­ra. A továbbiakban a dolgozat először ezeket a korszakolásokat tekinti át röviden, megkeresve a közös pontokat és következtetéseket, majd pedig a statisztika tudományának kialaku­lását és vizualizációs gyakorlatát kísérli meg e változási rendbe illeszteni. Az említett korszakolások érintik a tudomá­nyokba rendeződő megismerés, a látás és a megfigyelő modelljei és a politikai láthatóság átalakulását is. Ezek a nagy léptékű elméletek természetesen nem sűríthetők pár oldalba, de a lényegi változások körvona­lazásában több ponton találkoznak, és jól vázolják a korszak körülményeit.

Decentralizáció

E minden területre kiterjedő, lépten-nyomon megfigyelhető átalakulás egyik központi jellemzője a decentralizáció. Az univerzális állandóságok mezejének elhagyása, egyfajta oldalirányú elmozdulás a pon­tosan és megnyugtatóan egymásra helyezett egységek csúcsáról, ami lehetővé teszi azok megbontását és újrarendezését. Nézőpontváltás, amely a meghatározható és meg is határozott Univerzum statikussága he­lyébe lehetőségek sokaságát és változékonyságát helyezi. Az összefüggések tényezőkre bontása, majd új­fajta összekapcsolása.

A 17. és 18. század gondolkodási mezejének összehasonlítása a 19. századéval több ponton is jel­zi ezt a fajta elmozdulást. Michel Foucault szakadást állapít meg a tudás terében a klasszikus és a modern episztémé határán, ott, ahová a mindenre kiterjedő homogén objektivitás helyébe az elemek belső viszonya­in alapuló, finoman hangolt szerveződés került. Eszerint míg a klasszikus gondolkodás egy előzetesen létező(nek tekintett) teret járt be, vagyis egy olyan táblázatot, amely jó előre mutatott minden lehetőséget (akár már felfedezet­tet, akár a még felfedezésre várót), a 18. század utolsó éveiben a rendezhető képzetek e homogén mezeje felbomlott (Foucault 2000: 246, 275). Foucault szerint a 17. és 18. század tudása lényegében a matézisen, a közvetlenül tapasztalható, látható mennyiségek mérésén és egyetemes­sé tételén alapult, ami alapján egy nagy taxonomikus rendbe szerveződött. E rend a teljesség igényével lé­pett fel, a világ olyan tökéletes lefedését tűzte ki célul, melyben minden tudás pontosan, végérvényesen és átláthatóan megkapja a maga helyét. Nem véletlen, hogy ez a klasszikus gondolkodás táblázat formájá­ba rendeződött, amelynek minden eleme szükségszerűen következett a körülötte lévőkből. A matézis egye­temes elve igazolta az ismeretek végül egységesített korpuszának tervét, mely az enciklopédikus vállalkozá­sokban mutatkozott meg a maga tisztaságában. Egy olyan gondolkodásban, amiben a matézis elméletileg olyan homogén hátteret biztosít minden tudás számára, amiben teljes áttetszőség lehetséges a tudomány, a filozófia és a megnevezések között (mint Leibniznél például), az Enciklopédia alfabetikus elrendezettsége képes magában foglalni ezt a teljességet (Foucault 2000: 278-279.). „Leírja a szavak útvonalát, előírja a leg­természetesebb utakat, kirajzolja a tudás legitim csúsztatásait, kodifikálja a szomszédosság és a hasonlóság viszonyait” (Foucault 2000: 233). A 19. századtól kezdődően azonban ez az előíró egységes háttér részekre, folyama­tokra, szervekre és funkciókra bomlott.

Az egyetemes táblázat mellett a klasszikus kor univerzális gondolkodásának legalább ennyire szem­léletes modellje a camera obscura. Jonathan Crary a megfigyelő lehetőségeinek, a megfigyelés stratégiái­nak és a látás modelljeinek koronkénti változásában Foucault-hoz hasonlóan a 18. és 19. század fordulóját teszi meg korszakhatárnak. Elemzésének lényege pedig éppen annyira nem technikatörténeti, mint amennyire Foucault-é nem tudománytörténeti, hiszen éppen azt hangsúlyozza, hogy a camera obscurával való szakítás és a 19. század megfigyelői modelljeinek kialakulása szorosan kapcsolódik a tudás és a társadalmi szokások újraszerveződéséhez. Az optikai eszközöket mint tudás- és lehetőségmodelleket kutatja, hiszen, Deleuze-t idézve, „egy társadalmat keveredései határoznak meg, nem a szerszámai… a szerszámok csak azoknak az összefonódásoknak a viszonyában léteznek, amelyek őket teszik lehetővé” (Deleuze-Guattari 1987: 90).

A camera obscura mint a klasszikus kor modellje rögzített és stabil viszonyt jelez az érzékelésben, mely érzékelés objektív és egyetemes csakúgy, mint a taxonomikus rend, csak éppen objektivitását igazoló hátterét nem a matézisből, hanem a fény ontológiai privilégiumából, megmásíthatatlan egyetemlegessé­géből és egyenességéből nyeri. Egy olyan, többek között teológiai modell ez tehát, amelyben a tiszta fény fizikai-optikai volta az érzékelés és a megismerés számára teljes átlátszóságot (átláthatóságot) biztosít a rendszerben: a fény külső, tehát objektív; a rend átlátható, tehát igaz; a kép a néző­től független, tehát stabil és azonnali (Crary 1999: 27, 104). Mindezzel kapcsolatban azonban a 19. század során a különböző op­tikai, fizikai és fiziológiai kutatások nyomán több probléma is felmerült: a fénynek olyan tartományai is van­nak, amiket nem látunk; a fény hullámtermészetű és nem feltétlenül halad egyenesen; külső fény nélkül is láthatunk képeket; az érzékelés nem azonnali, és az érzékelő fizikai állapotától is függ; a binokuláris diszpa­ritás jelensége pedig eleve ki kell hogy zárja az egyetlen rögzített ponttal való analógiát. Lényegében te­hát a külső objektivitás ingott meg, mind szűkebb értelemben az érzékelésben, mind tágabb értelemben a megismerésben. Az objektivitás helyére a szubjektum került, olyannyira, hogy a külső és a belső érzéklet el­választása értelmét vesztette (Goethe: a látás a „szemhez tartozik”; Kant: a világ igazodik az érzékeinkhez, nem fordítva; Blake: „amilyen a szem, olyan a tárgy,” idézi Crary 1999: 86-89.).

Mindez nem csak a „romanti­kus” megfigyelő képe, hanem a fiziológiai megfigyelőé is, akit a 19. század empirikus tudományai egyre részletesebben írtak le. A fiziológia 19. században születő tudománya felparcellázta a testet, szétválasztotta és megfigyelte a szerveket – többek között az érzékszerveket és így a látást –, és ezáltal a tiszta, univerzális, átlátszó egységet bontotta részekre (Crary 1999: 96, Foucault 2000: 262). Alapvetése az volt, hogy a megfigyelésnek és a megismerésnek anatómiai-fiziológiai feltételei, illetve időbeli természete van. Így már nem volt lehetséges a stabil, szemlélődő megfigyelő elgondolása, helyére a mozgásban lévő, változó, ho­mályos és részleges érzékletekkel rendelkező megfigyelő került. Ezen belátásokból következhettek olyan optikai eszközök a 19. század első felében, melyek a camera obscura egysége helyett a különbségek, a vál­tozások, a mozgások, a kettősségek és többszörözések jelenségeire épültek (például fenakisztoszkóp, zootróp, sztereoszkóp, kaleidoszkóp). A modernségre vonatkozó modelljellegüket az is mutatja, hogy egyszerre le­hettek a tudományos vizsgálódás és a tömegszórakoztatás elterjedt eszközei (Crary 1999: 115-117.).

Funkció és szervezet

Az egység felbontásának különösen fontos pontja tehát a fiziológiai elv vagy, általánosabban fogal­mazva, a funkciókra bontás. Ahogy Foucault fogalmaz, a tudás általános tere már „nem az általános taxo­nómiáé […], hanem szerveződésekből, vagyis elemek közötti belső viszonyokból álló tér, amelyeknek összessége funkciót biztosít” (Foucault 2000: 246). Crary pedig úgy összegezi e változást, hogy „az 1840-es évekre megtörtént 1. a szubjektív élmény vagy lelki élet holisztikus tanulmányozásának fokozatos áttéte­le empirikus és kvantitatív síkra és 2. a fizikai szubjektum felosztása és szétdarabolása egyre specifikusabb szervi és mechanikai rendszerekre” (Crary 1999: 98).

Más szóval, az a mód, ahogyan a klasszikus gondolkodás az átlátszó jelentéssel bírónak gondolt lát­ható struktúrák mentén, a homogén elemek összehasonlítása útján, stabil érzékletek rendezett egybeesé­seként, azaz a klasszikus reprezentáció megfeleltető jelölése szerint rendezte el tudását, a 19. századra már nem volt tartható. Helyébe a szervezettség és a funkció került, akár a közgazdaságtant (munkaszervezés), akár a bi­ológiát (karakterek funkcionalitása a szervezetben; szerves és szervetlen, élő és élettelen szigorú elkülöní­tése), akár a nyelv vizsgálatát (a jelölő név helyett a funkcionális ragozás és disztribúció), akár a fiziológi­át (szervek működése és összefüggései; agyi területek specifikus funkciói) és az összehasonlító anatómiát, de akár a képi ábrázolás megváltozását vesszük. Az ezzel analóg változások pedig tovább sorolhatók a kommunikáció, a technológiák vagy az intézmények és a politika területén. [1]

A szervekre és funkciókra bontás elve, azok pontos megfigyelése, szerveződésük, többszintű össze­függéseik feltérképezése különösen fontos a statisztika tudományának kialakulásával kapcsolatban is. Ép­pen ez az az elv, amely az adatok gyűjtésének rendet ad, az adatok halmazainak pedig funkcionalitást, úgy, hogy azok ne csupán egy pontot vagy egyetlen metszetet jelöljenek egy homogén taxonomikus térben, ha­nem összehasonlításokat tegyenek lehetővé, és függési viszonyokat, működési mechanizmusokat tárjanak fel.

Reprezentáció és absztrakció

A statisztika grafikus módszeréhez szorosan kapcsolódik a klasszikus és a modern kor vizualitása kö­zötti váltás, a Reprezentáció rendjéből való kilépés, mely azonban elsősorban nem képzőművészeti vagy ábrázo­lási szempontból fontos itt. A reprezentációs gyakorlat sokkal inkább mint általános jelölési elv a meghatá­rozó, a hozzá kapcsolódó mimézis, az utánzás problémája pedig nem esztétikai, hanem társadalmi-hatalmi kérdés (Crary 1999: 25). A reprezentáció jelölési módja nem pusztán fizikai hasonlóságon, hanem a tel­jes megfeleltetésen és átlátszóságon alapult. Ahogy Foucault fogalmaz, egy olyan rendet jelentett, amiben a dolgok, azok képei és ne­vei pontos átfedésben vannak, jelentésük egymásnak problémamentesen megfeleltethető, a jelölés mód­ja pedig a rendszeren belül nem megkérdőjelezhető (Foucault 2000: 262-263.). Egy előíró és mozdulatlan rend volt ez tehát, ami meghatározta a helyes formákat és tartalmakat, és korlátozta a jeleket. A képek fe­lől nézve a reprezentáció rendje meghatározta az ábrázolás formáját és módját; a nyelv felől a pontos el- és megnevezésen alapult, e név pedig ábrázoló értéke alapján került használatba és uralta a diskurzust; ha a társadalom jeleit vizsgáljuk, akkor meghatározott rangokat és megmásíthatatlan pozíciókat jelentett; ha a történetírást, akkor jelentős események és nevek kötelező lajstromát (Foucault 2000). Vagyis tilalom védte a korlátozott számú, egyetemes és rögzített jeleket, és biztosította teljes érthetőségüket (ahogy a taxonometrikus rend vagy a camera obscura képe). Nem létezhetett eltérés e hierarchiától sem a képi ábrázolásban, sem a tár­sadalom terében.

E reprezentációs, mimetikus rendből való kilépés tehát semmiképp sem azonos a figurativitás eluta­sításával vagy a perspektivikus tér elhagyásával (Rancière 2009: 20). Egy sokkal mélyebb változást jelez, mely mindenekelőtt a hierarchiát rúgja fel, és az objek­tivitás elhagyásával, a szubjektivitás felértékelésével, a lehetőségek kitágulásával és decentralizációjával, a jelek és jelöltek, vagyis a szubjektumok sokasodásával jellemezhető.

A szubjektív megfigyelő oldaláról ez a változás annyit jelent, hogy a „referenciális illúzió”, a világ mint adott objektivitás lelepleződik, hiszen a szubjektum az érzékelés helye és létrehozója is egyben. Schelling megfogalmazásában: „tudásunk akkordmunka, vagyis darabról darabra töredékes módon kell előállítanunk, felosztásokkal és fokozatokkal”. Amikor pedig egyfajta „ártatlan látásról” volt szó (például John Ruskin írá­saiban), az már nem egy passzív megfigyelőt jelentett, hanem „olyan nézőpontot követelt a szem számára, amit nem zavart össze a látás történelmi jelrendszereinek és ha­gyományainak súlya, egy olyan pozíciót, amelyből a látás anélkül a felszólítás nélkül működhet, hogy tar­talmait egy tárgyiasított »valós« világgá kellene alakítania” (Crary 1999: 113.). A megfigyelés „ártatlansága” annyiban érvé­nyes, amennyiben elemi képességként van jelen, vagyis az észlelés függetlenedik az előíró jelöléstől. E függetlenedésből az következik, hogy a lényeges kérdés innentől nem az volt, hogy honnan tudhatjuk, mi a „valódi”, hanem „a valóság új formái jöttek létre, és ebben a keretben új igazság fogalma­zódott meg az emberi szubjektum képességeiről” (Crary 1999: 109).

Nagyobb léptékben szemlélve a hierarchia felrúgása a társadalmi mobilitás lehetőségét is jelenti. Jean Baudrillard úgy fogalmaz, hogy „egy kasztrendszerre és rangokra épülő társadalomban nem létezik olyasmi, mint divat, mivel az ember helye megmásíthatatlanul elrendeltetett. Így társadalmi mobilitás sem létezik” (Crary 1999: 25.). [2] Azonban a 19. század történetében egyének új sokaságai nyertek láthatóságot; e „hatalommal újonnan felruházott társadalmi osztályok és csoportok” pedig erősen érdekeltek voltak azon képesség kifejlesztésében, hogy felülkerekedjenek a „jelek kizárólagosságán”, és elindítsák a „jelek iránti igények megfelelő elburjánzását” (Crary 1999: 25).

A reprezentációéval ellentétes jelölési mód az absztrakció, amely alatt itt nem a festészeti absztrakciót értem (ugyan nyilvánvalóan nem véletlen, hogy az absztrakt festészet lép a legtávo­labb a reprezentációtól), hanem egy alapvető „elvonatkoztatást”. Lexikonszerű megfogalmazásban ennek „lényege az érzéki tapasztalás közös elemeinek kiemelése és az eredeti konkrét tárgyaktól elkülönített („elvont”) álta­lánosítása” (Bárány 2005). Va­gyis egészen pontosan abban tér el a reprezentációs jelöléstől, hogy nem tárgyak, emberek, rangok jelenlé­téből és előre meghatározott értékéből, hanem információhalmazokból indul ki, melyeket a bennük megfi­gyelhető mintázatok és általánosságok szerint rendez el.

Crary a modern megfigyelő jellemzésekor azt írja, hogy a 19. század elején a látás elrendezésében egy széles körű átalakulás történt, „az 1870-es és 1880-as évek modernista festészete és a fényképészet fej­lődése 1839 után az 1820-ban már javában zajló meghatározó jelentőségű rendszerváltás későbbi tünetei­nek tekinthetők” (Crary 1999: 17). Ezt a rendszerváltást nevezhetjük az absztrakt gondolkodás megszü­letésének, mely egyszerre tette lehetővé (és legitimmé) az érzékelő szubjektum saját ítéleteit élményeiről (a „valóság új formáit”) és a szubjektumok sokaságairól felhalmozott adatok törvényszerűségeinek megfi­gyelését. Vagyis azt, hogy mind az egyén saját érzékletei, mind pedig maguk az egyének olyan információ­halmazok legyenek, melyekből mintázatok, összefüggések, más szóval jelentések nyerhetők ki.

Sokaságok – politikai láthatóság

A decentralizáció, a funkcionalitás, a szervezettség és a jelölési gyakorlatok megváltozása mind egy olyan átalakulásra mutatnak, mely szorosan kapcsolódik a statisztika tudományának megszületéséhez. A 19. század tudomány- és technikatörténeti átalakulásaiban, a kommunikáció formáiban, az irodalom, a képzőművészetek és a történetírás ábrázoló gyakorlatában és magában a történelmi eseményekben is a je­lentős, rangos és kizárólagos elemek helyébe (de legalábbis mellé) a sokaságok és a kicsiségek lépnek. Egy olyan megváltozott rendezési elvet jelent ez, ami a társadalom minden szegmensét érinti, és semmiképp sem csupán ártatlan formális jellemzőket, hanem újfajta lehetőségeket és egyben újfajta korlátozási módokat is jelent.

Jacques Rancière elméletében – Foucault-hoz és Crary-hez hasonlóan – a 18. és 19. század forduló­ját hangsúlyos korszakhatárként jelöli meg. Bár a felszínen képek termelésével, és a művészeti gyakorlattal foglalkozik, valójában az elrendeződések mögöttes rendszerét kutatja. Érdekes párhuzamot von az esz­tétika és a politika általános jelentései között annyiban, amennyiben mindkettő az „érzékelhető felosztásá­val” foglalkozik. Az érzékelhető felosztása

azoknak az érzéki evidenciáknak a rendszere, amelyek egyszerre jelzik egy közösség létezését és azokat a választóvonalakat, amelyek ebben az egyes összetevők helyét és osztályrészét ki­jelölik […], a terek, az idő és a tevékenységi formák felosztásán alapul, ez határozza meg azt is, hogyan hajlandó egy közösség az osztozásra, és hogyan veszi ki a részét egyik vagy másik em­ber ebből az osztozásból […], hogy láthatóak vagyunk-e egy közös térben, szót kapunk-e a kö­zös dolgokban. (Rancière 2009: 9)

Elméletében a művészetek ún. reprezentációs rendszerét állítja szembe azok esztétikai rendszerével, mely utóbbi a modernizmussal tehető egyenlővé, és amely éppen a korábban is említett hierarchiák felrú­gását, a rangok ellenében a „jelentéktelen dicsőítését” hozta magával (Rancière 2009: 28). Itt alapvető­en a kik?, mi alapján? és milyen formában váltak láthatóvá? kérdései a fontosak. Ahogy Foucault „egyé­nek új sokaságairól” (Foucault 1990: 420), Crary pe­dig „a hatalommal újonnan felruházott társadalmi osztályokról és csoportokról” (Crary 1999: 25) be­szél, úgy Rancière a tömegek megjelenéséről a „történelem színpadán”, az „új képeken” és az irodalomban (Rancière 2009: 28). Ez alapvetően egy olyan perspektívaváltást jelent, amelyben a tényezőkre bontás fi­ziológiai elve és a tömegek látható funkcionalitása egymással analóg, amennyiben mindkettő jelek és összefüggések sokaságára alapoz. E megsokszorozott jelek pedig már nem a „szükségszerű és valószínű” arisz­totelészi kauzalitása szerint rendeződtek el. Más szóval az új sokaságokról leolvasható jelentéktelennek tet­sző jelek rengetege nem egy előíró rend szerint vált láthatóvá, hanem nyers jelenléttel bírt. Ami az iroda­lomban (majd a festészetben, fotón, filmen) megjelenő névtelen ember, az a történettudomány számára a hétköznapi feljegyzése volt. Egyenlőségjel került tehát „az új regény jelei és a civilizációk jelenségének le­írásához és értelmezéséhez használt jelek közé” (Rancière 2009: 29-31.).

A merev hierarchia felrúgása természetesen egyáltalán nem egyenlő az anarchiával. Az új láthatósá­gi feltételek új felügyeleti formákat is magukkal hoztak. A megfigyelő szubjektum vagy szubjektumok soka­ságának lehetőségei sohasem függetlenek az intézmények eljárásaitól, technikáitól, az ellenőrzés, a fenn­tartás és a hasznossá tétel módszereitől (Crary 1999: 18, 24). A szubjektumok irányítása pedig minde­nek felett „a róluk szóló tudás felhalmozására támaszkodott, akár az orvostudomány, akár az oktatás, pszi­chológia, fiziológia, a munka racionalizálása vagy a gyermeknevelés területén” (Foucault 1990: 304-305.). Más szóval, ha a rangok szerinti merev előírás a résztvevő, látható, jelentőséggel bíró szubjektumok száma miatt már nem elégséges, akkor olyan módszerekre van szükség, melyek mégis valamilyen formában átlát­hatóvá és kezelhetővé teszik e tömegeket. A sokaságokról leolvasott apró jelek szenvtelen, kvantitatív és absztrakciós eljárások mentén rajzolhatják ki általános mintázataikat, funkcionális halmazaikat és szerve­ződésüket.

A tudás felhalmozásának és racionalizálásának igénye volt ez tehát, ami alapvetően járult hozzá a megfigyeléshez, akár a biológiai test, akár a politikai egység, akár a munkafolyamat a tárgya. Ha az embe­ri szubjektum termelési vagy bármilyen jelölési viszonylatba kerül, egyben komplex hatalmi viszonyok közé és felügyelet alá is kerül (Foucault 1982: 778). „A felügyeleti módszerek kialakulása szempontjából alapvető jelentőségű volt a viselkedés kvantitatív vagy statisztikai normáinak rögzítése” (Crary 1999: 29), a látás­sal kapcsolatos fiziológiai kutatások és felfedezések pedig éppígy nem egyszerűen adatok voltak, hanem a megismerés kvantifikációjára tett kísérlet részei, mely aztán gyakorlati hasznosításra került az intézmények (iskolák, gyárak, kórházak) szervezésekor (Crary 1999: 120). George Canguilham úgy fogalmaz, hogy „a pedagógiai reformhoz hasonlóan a kórházi reform is a racionalizáció igényét fejezi ki, amely megjelenik a politikában csakúgy, mint a gazdaságban, a születőben lévő ipari gépesítés hatása alatt, és ami végül azzá lesz, amit azóta »normalizációnak« hívnak”. [3] A racionalizálás tehát a normalizálásra és standardizációra törekszik, mely maga a modernitás elsődleges felügyeleti formája, és amelynek alapvető eszköze a statisz­tikai módszer.

Az adatgyűjtés

A statisztika mint tudomány a 18. század végének szülötte, ugyan már korábbról is megtalálhatóak előzményei. Már az antikvitásban is találni példát a népesség számszerű jegyzékére; a középkor során pe­dig a különböző területekre, adókra, termékekre, jószágra vonatkozó adatok gyűjtése is megjelent; ahogy a népesség számlálása a 17. század közepén; de az ilyen típusú adatgyűjtés intézményes és rendszeres for­mát csak a 18. század második felében nyert (Funkhouser 1937: 278). Maga a sta­tisztika szó (statistics, statistik) is a 18. században jelent meg, és – ahogy a szótövek is sejtetik – általánosan az „állammal kapcsolatos szá­mok gyűjtését és táblázatosan csoportosított kimutatását” jelentette (Friendly 2008: 504).

A 17. századi előzmények elsősorban még születési és halálozási adatokat (Captain John Graunt: Observations on the London Bills of Mortality, 1662; Edmund Halley: Mortality tables, 1693), illetve gaz­dasági trendek analizálását jelentették (Funkhouser 1937: 278). Graunt kapitány adatai az ún. demográfiai sta­tisztika első megjelenései voltak, és ezzel együtt azé az elvvé, hogy a keresztelési és halálozási adatok alap­ján meghatározható többek között a várható élettartam, illetve, hogy mindezen információ használható az állam tájékoztatására a népesség dinamikáját és az emberi tőkét illetően. Vagyis, hogy ilyen jellegű ada­tokra alapozhatóak például adóztatási stratégiák vagy a hadsereg összeállítása. Az ilyen irányultságú állami adatgyűjtést nevezte William Petty (1623-1687) politikai számtannak, amely gyakorlat gyorsan terjedt Euró­pa-szerte (Funkhouser 1937: 505).

A modern kori statisztika több tudományos diszciplína, kutatási érdeklődés, praktikus és elméle­ti probléma találkozásából született a 18. század végén. Kialakulásában szerepet játszott az államok ös­szehasonlító leírásának gyakorlata, vagyis a főként Németországban elterjedő Staatenkunde érdek­lődése (Gottfried Achenwall és Johann Peter Süssmilch munkássága); a petty-i politikai számtan elve; a valószínűségszámítás fejlődése Pascaltól és Fermat-tól Gaussig; valamint a tengeri navigáció pontosítá­sa céljából végzett asztronómiai és geodéziai megfigyelések (Funkhouser 1937: 291, Friendly 2008: 506). A 18. század végére az adatgyűjtés olyan mértékűvé vált, hogy a 19. század elején a politikai számtan és a valószínűségszámítás módszertana összefonódott, ami lehetővé tette a nagy mennyiségű adatok ke­zelését is. [4] Ezen a ponton vált szisztematikus tudománnyá a statisztika, illetve vele együtt megjelent az ún. grafikus módszer, az adatok vizualizációjának gyakorlata is.

Míg az adatgyűjtés kezdetben csak alapvető demográfiai, illetve gazdasági adatokra (import, export) irányult, a statisztikai gondolkodás általános megszilárdulásával és alapvető elveinek kiterjesztésével az 1820-as évektől egyre több olyan humán és szociális jellegű téma került a horizontra, mint az iskolázott­ság, az elmegyógyintézetek betegfelvételei, az öngyilkosságok és általában a halálozások okai, a bűnözés vagy az analfabetizmus. [5] Az 1830-as évekre óriási lelkesedés figyelhető meg a statisztika tudománya, ada­tai és eredményei iránt, mind a tudományos, mind a laikus körökben: több országban is állami és helyi ön­kormányzati statisztikai hivatalok, illetve statisztikai társaságok alakultak. Az első ilyen a London Statistical Society (LSS) volt, melyet Adolphe Quetelet és a modern számítási eszközöket feltaláló Charles Babbage [6] alapított 1834 elején, és amely fontos szerepet játszott a későbbiekben is az intézményes kezdeményezé­sek terén. A kutatási területek és adatok növekedésével ugyanis megjelent az igény valamiféle nem­zetközi együttműködésre, hogy a módszerek és az adatok összehasonlíthatók legyenek. Quetelet kezde­ményezésére tartották meg az első Nemzetközi Statisztikai Kongresszust Brüsszelben 1853-ban, melyet vi­szonylag rendszertelenül nyolc másik követett az 1876-os utolsó, budapesti kongresszusig. Ezután az LSS 1885-ben létrehozta az évenként ülésező Nemzetközi Statisztikai Intézetet (Funkhouser 1937: 310-311., Friendly 2008: 505).

Függvény és funkció

Alapjait tekintve mind a statisztikai gondolkodás, mind a hozzá kapcsolódó adatvizualizáció szoros kapcsolatban van a matematika, elsősorban a valószínűségszámítás problémáival és eredményeivel. Jelen esetben természetesen csak azok az általános, elvi szempontok a fontosak, amelyek a statisztikai gondolko­dást megerősítették, illetve alapot szolgáltattak az adatok vizuális megjelenítéséhez. A kartéziánus koordi­nátarendszer (1637) adta meg azt a hálót, amelyen bármely függvény változóinak pontszerű értékei meg­jeleníthetők, és valamilyen görbeként realizálhatók. Ennek ellenére a valószínűségszámítás által vizsgált problémák összefüggéseit sokáig csak elméletben és algebrai úton gondolták el, és csak viszonylag későn jelenítették meg őket így. A koordinátarendszer használatának elterjedése (1794-ben került kereskedel­mi forgalomba előre nyomtatott koordináta-papír, 1800-ban már használták kutatási eredmények publikáció­jában) és a függvény-elv általánossá válása utat nyitott az analitikus geometria (koordinátageometria) szá­mára is (Funkhouser 1937: 273, 277, 295-298.; Friendly 2009: 14-15.). E matematikai irányultság analóg a gon­dolkodás szerkezetének alapvető átalakulásával. A modernitás foucault-i funkcionalitása, illetve a crary-i szétválasztó, fiziológiai szemléletű megfigyelés egyaránt azt az alapvetést rejti magában, hogy egyes adat­csoportok az egymás közötti kapcsolataik révén alkotnak mérhető és értelmezhető egységet. Vagyis, hogy relációkban, egymás függvényében mutatják meg belső, funkcionális összefüggéseiket. [7]

W. J. Youden statisztikus tipográfiai interpretációja a normál eloszlás haranggör­béjéhez (20. sz. közepe).

Az adatok kezelése szempontjából a koordináta- és a függvény-elv mellett a nagy számok kezelése is kulcskérdés. A valószínűség-számítás számára a nagy számcsoportokból való becslés pontosságának, a sta­tisztika számára pedig a nagy mennyiségű adatoknál mindig jelenlévő mérési hibák átlagának meghatáro­zása alapvető fontosságú, hiszen a különböző összefüggések és törvényszerűségek kimutatása csak e hiba­százalékok szabályszerű figyelembevételével lehetséges. A koordinátarendszeren való vizuális megjelení­tés jól mutatta, hogy az egy bizonyos sávban elszórt pontokra egy „átlag” görbe illeszthető, mely átlagot a 18. század közepétől egyre pontosabb matematikai módszerekkel tudtak megbecsülni. [8] Ezek közül a Ga­uss-görbe, vagyis a mérési hibák tipikus eloszlásának haranggörbéje (normál eloszlás) a legfontosabb, hi­szen ez mindenfajta tudományos normaalakítás, standardizálás alapjaként szolgálhatott. E normál elosz­lást először Quetelet használta mint nem egyszerű hibaeloszlási mutatót, hanem mint az átlagról, az „át­lagemberről” való gondolkodás alapját, fizikai és morális értelemben egyaránt. André-Michel Guerry pedig kutatásaiban kimutatta, hogy a szociális és morális jel­lemzők (bűnözés, írástudás, öngyilkosság) középértékei, a hibaeloszláshoz hasonlóan, bizonyos stabilitást, illet­ve különböző helyek és körülmények függvényében sza­bályos variációkat mutatnak (Friendly 2008: 506-507.). Ezek az átlageloszlások tehát olyan törvényszerűsége­ket rajzoltak ki a társadalmi folyamatokban, melyek a fi­zika törvényeihez hasonlók; az összefüggések görbéi pe­dig közelítéssel, simítással, pontok interpolációjával job­ban mutatták a trendeket, és bizonyos előrejelzésekre is alkalmasak voltak.

Tér és idő absztrakciója

Az adatvizualizáció módszerei a matematika mel­lett sokat köszönhetnek a térképészet vizualizációs eljá­rásainak. A térkép tulajdonképpen a legkorábbi nem mimetikus, hanem absztraháló ábrázolási mód. A térké­pi ábrázolásban nincs olyan, hogy helyes forma, hiszen a projekció mindenképpen torzít, a projekciók haszná­latának és a közöttük való választásnak a kényszere pe­dig önmagában is mutatja, hogy a térképi reprezentáci­óban mekkora szerepet játszik az önkényes választás, a döntés. És mint ilyen, absztrakciójában mindig igazod­ni kényszerül különböző technikai, ideológiai, politikai szempontokhoz is (Black 1998: 29).

A térképészet hosszú történetében tematikus, azaz nem csak földrajzi adatokat tartalmazó térképeket csak viszonylag későn kezdtek el készíteni. A statisztikai gondolkodás és a térképészet csak a 17. századtól került kapcsolatba, és ez a kapcsolat csak a 18. század végére erősödött meg. Ezalatt viszont az absztrakció egyre ma­gasabb szintre lépett az alapvető téri absztrakciótól az időbeli, majd pedig a mindkét alapdimenziótól független, tiszta absztrakcióig, vagyis a ma is ismert adatvizualizációig (Tufte 2007: 20).

Az első tematikus térképek, kartogramok még a földrajzéhoz közeli adatokat jelenítettek meg, úgymint különböző típusú talajok és ásványok, meteorológiai je­lenségek, légnyomás, hőmérséklet, szelek előfordulása, de a 19. századra mindenfajta statisztikai adat földraj­zi eloszlását tartalmazhatták. A statisztika és a kartográ­fia összefonódásában folyamatos egymásra hatás és köl­csönzés figyelhető meg a statisztikai grafika és a temati­kus térképek között az új formák és új szimbolika kiala­kításában (Friendly 2008: 509) és olyan átlagolási és csoportosítási módszerek használatában, amelyekkel a tendenciózus előfordulások kimutathatók.

[a] André-Michel Guerry összehasonlító choropleth térképei: sze­mély és tulajdon ellen elkövetett bűncselekmények területi bontás­ban Franciaországban. (1829)

[b] Charles Joseph Minard szalagos kartogramja a francia borok ex­portjáról. (1864)

[c] Dr. John Snow ponttérképe a londoni kolerajárványról. A térképről leolvasható a leggyakoribb előfordulás, ez a járvány forrásának felfe­dezéséhez vezetett. (1855)

A kartog­ramok (vagy ahogy a műfajban úttörő franciák nevezték carte figurative-ok) különböző módon és mérték­ben absztraháltak: értéküket tekintve homogén területek szín szerinti elválasztásával ([a] choropleth tér­kép, Charles Dupin, André-Michel Guerry); méretek és mennyiségek arányításával ([b] szalagos kartogram, például export útvonalakról, Charles Joseph Minard és Alphonse Belpaire); azonos egységeket jelentő pon­tok használatával, melyek már folyamatosabban tudtak eloszlásokat mutatni ([c] Dr. John Snow, Montizon); vagy azonos értékű pontok interpolált, simított összekötésével, azaz kontúrokkal (kontúrtérkép, Edmund Halley, Alexander von Humboldt) (Friendly 2008: 510). Az adatgyűjtések a 19. század közepére már rend­szeres, standardizált, központosított és intézményes keretek között folytak, és az ábrázolásnak bevett for­mái lettek. [9] Idővel a térképen alapuló adatgrafikáknál a térkép sok esetben már másodlagossá vált, és csak mint hátteret vagy mint egyfajta koordinátarendszert használták, sőt, néha deformálták, hogy jobban illeszked­jen az adatokhoz (Friendly 2008: 510). Fokozatos elrugaszkodás figyelhető meg tehát az alapvető téri, térképi absztrakciótól a különböző mért mennyiségek megjelenítése és a szélességi-magassági dimenziók idővel vagy pénzzel való helyettesítése felé (Tufte 2007: 22).

Az időbeli dimenzió vonalként, vagyis lényegében koordinátatengelyként való ábrázolása – melyen egy-egy pont a történelem eseményeinek, a köztük lévő távolság pedig egyes időtartamoknak felel meg – szintén viszonylag friss, a 18. század végén elterjedő gyakorlat. A század közepéről találni az első pél­dákat ilyen jellegű, idősoros biográfiai és történelmi ábrázolásokra (1753 Jacques Barbeu-Dubourg, 1765 Joseph Priestly), melyeken vonalak, sávok és különböző tematikus szimbólumok dolgozták fel több száz vagy ezer év kiemelt eseményeinek, híres embereinek egymásutániságát és egymásmellettiségét. Priestly például munkájához fűzött leírásában hosszasan védelmezte módszerét, hogy az idő vonalként való áb­rázolása nem csak megfelelő, de logikus és természetes reprezentáció is egyben (Funkhouser 1937: 279-280.; Friendly 2009: 12-13.), vagyis közel sem volt magától értetődő ez az ábrázolás. A század végére azonban e gyakorlat már különösen népszerűvé vált, tudomá­nyos publikációkban is megjelent, és más adatokkal, téri, térképi dimenzióval is kiegészült (mint például Minard híres Napóleon-grafikáján) (Funkhouser 1937: 289; Tufte 2007: 22, 29). Olyan többváltozós adatvizualizációk jelentek meg tehát, melyeken az adatok időben és térben is mozogva rajzolhatták ki sajá­tos összefüggéseiket.

A grafikus módszer absztrakciója

Az ún. grafikus módszer, a statisztikai adatok vizualizációja egyaránt kölcsönöz a matematikától és a térképészettől. A koordinátarendszer hasz­nálatának elterjedése, a függvények görbeként való megjelenítése és szabályszerűségei, az analitikus geometria elvei és a tematikus kartográfia grafikus módszerei is hatottak rá, de mindezek összefogásá­val még egy lépéssel messzebb is ment. A 19. szá­zad első felére a tematikus kartográfia és a statisz­tikai vizualizáció minden formája kialakult, és mind­kettő hozzájárult egy olyan vizuális nyelv megjelenéséhez, mely által a kvantitatív adatok könnyebben ér­telmezhetők lettek. Elsősorban az összehasonlítás, két vagy több változó kapcsolatba hozása az igazán lényeges itt, mely szerint vizuális attribútumok, úgy­mint hosszúság, pozíció, méret, szög közvetlenül ké­pesek megmutatni, hogyan függ egymástól két adat­csoport, hogyan változnak egymás függvényében, milyen funkcióval bírnak egymás rendszerében. Az 1800-as évek elejére a fizikai világgal és fizikai di­menziókkal való analógia mellett egyre szabadabb absztrakciók váltak lehetségessé bármilyen két in­formációhalmaz összekapcsolásának lehetőségével, így lényegében mindenfajta tudományos kutatás és összehasonlítás számára hasznos lehetett e módszer (Friendly 2008: 508; Tufte 2007: 43, 46).

[d] William Playfair oszlopdiagramja a búza ára és a fizetések arányáról. A kétféle számadat egy időtengelyen, királyok és királynők uralkodási idejé­nek jelölésével. (1786)

[e] William Playfair kördiagramja különböző országokban a népesség és az adók mértékének arányáról (1801).

[f] Florence Nightingale nővér: a krími háború áldozatainak halálokai havi bontásban (1857).

[g] Ibry vasúti menetrendje. A vízszintes tengelyen ötpercenkénti osztá­sok, a függőlegesen a városok, a vonalak szögéből kikalkulálható a sebes­ség. (1840 után)

[h] Henry Drury Harness: vasúti útvonalak terheltsége. (1836)

A grafikus módszer típusait tekintve is igen különböző volt. A legegyszerűbb szórásdiagramtól és annak változataitól kezdve a bonyolultabb, több­változós adatvizualizációkig, melyek részben a te­matikus térképeknél említett formákra (árnyékolt choropleth térkép, szalagos kartogram, ponttérkép, kontúrtérkép) alapultak, részben új formákat vezet­tek be (Friendly 2008: 502). A módszer úttörői közt matematikusok, geográfusok, teológusok, köz­gazdászok, ügyvédek, nővérek, kísérletező statiszti­kusok és szociológusok, valamint polihisztorok is vol­tak. A ma is használt alapvető diagramtípusok nagy részét (oszlopdiagram, vonalgrafikon, kör- és kör­cikkdiagram, [d] és [e]) William Playfair skót mérnök és közgazdász vezette be nagy volumenű, a Brit Bi­rodalom államadósságát, import-export tevékeny­ségét és egyéb gazdasági folyamatait elemző publi­kációiban (The Commercial and Political Atlas, 1786; The Statistical Breviary, 1801). Playfair éppen az ös­szehasonlítás, a relációba helyezés lehetősége miatt kedvelte a többváltozós grafikai elrendezéseket. A grafikus módszer és Playfair lelkes támogatója, Ale­xander von Humboldt használt először osztott osz­lopdiagramot, illetve egymásba ágyazott, különböző méretű négyzetekből létrehozott terület-diagramot (area chart, 1811). A körcikkdiagramot azonos szögekkel, de a sugárirányú távolság variálásával Florence Nightingale nővér fejlesztette tovább ciklikus jelenségek áb­rázolására a krími háború brit áldozatainak különböző halálokairól készített meg­döbbentő jelentésében ([f] polar area chart vagy coxcomb diagram, 1857). A ma­tematika felől érkezve Johann Heinrich Lambert volt az első, aki az empirikus ada­tok táblázatos kielemzése helyett a grafikus elemzést használta és propagálta. Az ilyen típusú, a pontok közötti távolságokon és a közöttük futó egyenesek dőlésszö­gén alapuló grafikus elemzés használatának egyik szemléletes alkalmazása pedig a francia mérnök, Ibry által kifejlesztett grafikus vasúti menetrend volt ([g] 1840 után). Mindemellett a vasúti közlekedés általános terjedésével a mozgás jelölésére vonatkozó szimbolika is kialakult, főként folyamábrák, szalagos kartogramok segít­ségével az egyes utak forgalmát, terheltségét, az utasok számát jelölendő ([h] 1836, Henry Drury Harness) (Funkhouser 1937: 283, 295-298., 308; Tufte 2007: 45; Friendly 2008: 510).

A tematikus térképek, statisztikai térképek, grafikák és diagramok témája és ezzel együtt alkalmazási területe is igen tág volt. Gazdasági, kereskedelmi, történelmi, közlekedési, infrastrukturális, közbiztonsági, egészségügyi vagy oktatásügyi kérdésekben is elterjedt és legitimálódott mind az adatok gyűjtése, mind ezek grafikai megjelenítése és tudományos publikációkban, hivatalos jelentésekben, sőt, bírósági perekben való használata. Franciaországban például Minard kartogramjait több hivatalos ügyosztály (mezőgazdaság, hidak, vasutak, infrastruktúra) és minisztérium is alkalmazta (Funkhouser 1937: 305), a hivatali vezetők pedig előszeretettel festették portréjukat egy-egy Minard-grafikával a háttérben (Friendly 2008: 517).

Viták és standardizáció

Mindezek ellenére természetesen közel sem volt teljes egyetértés a grafikus módszer alkalmazását il­letően. Hiába jelentek meg már igen korán statisztikai grafikák, a 19. század során folyamatos viták zajlot­tak az adatok helyes közlési formájáról. Kezdetben a számok szöveges vagy táblázatos interpretációját ré­szesítették előnyben a matematikára és a képiségre egyaránt építő grafikus módszerrel szemben. A korai angol statisztikusok például – az eredményeik körüli politikai vitákat elkerülendő – igyekeztek csak a „té­nyekre” fókuszálni, így nagyon sokáig számokkal és leírásokkal bástyázták körül magukat, melyek egyben a tényszerűség szigorával voltak egyenlők. Máshol, például Franciaországban nem voltak ilyen szigorú elvárá­sok, többek között ezért is több grafikai megoldás, adatvizualizáció jelenhetett meg a 19. század során (Funkhouser 1937: 278; Friendly 2008: 505).

A szavak, számok és képek e háromszögében mindig is erős harcok dúltak. Mitchell frap­páns analógiája szerint az algebra és a geometria szembenállása a szó és kép régi előítéletes szembenál­lásának matematikai verziója. A geometria, csakúgy, mint a festészet, az alatt a teher alatt szenved, hogy láthatóbb és tapinthatóbb, mint testvére (a szám vagy a szó), így mintha egy lépéssel még távolabb lenne egy rejtett, láthatatlan igazságtól, aminek minden forma csupán árnyéka és tükröződése. De sem az algeb­ra számai, sem az írás szavai nem „tisztábbak” a geometriai alakzatoknál, hiszen mind többé-kevésbé ön­kényes notációs rendszerek, melyek módszertani korlátozások intézményessé tétele során váltak, válhattak interpretációs elvvé (Mitchell 1981: 623-626.). Mitchellhez hasonlóan, több mint 150 évvel korábban, 1811-ben Alexander von Hum­boldt is amellett érvelt, hogy bármi, ami mértékhez és mennyiséghez kapcsolódik, megjeleníthető geomet­riai alakzatokkal, ráadásul azoknak a statisztikai projekcióknak, amelyek az érzékekhez tudnak szólni anélkül, hogy az elmét fárasztanák, megvan az az előnyük is, hogy a figyelmet egyszerre nagy mennyiségű fon­tos adatra irányítják (Funkhouser 1937: 269).

A 19. században azonban korántsem egységes a kép. Playfair és kortársa, Layton Cooke vizualizáció­inak népszerűsége ellenére a London Statistical Society (LSS) első kiadványai, melyek a népességi, kereskedel­mi, gazdasági adatok gyűjtésének népszerűsítését szolgálták, még a 17-18. század gyakorlata szerint tisztán táblázatokat és leírásokat tartalmaztak. Ugyan Franciaországban jobban elterjedt a grafikus módszer, sok kritika érte, elsősorban éppen képisége miatt, melyet a szigorú tudománytól idegen „képzelet játékaként” és egyszerű formai díszítésként értékeltek. Egyesek odáig mentek, hogy azt állítsák, soha senki nem fogja azt gondolni, hogy a grafikus módszer hasznos lehet a statisztika tudományában. Németországban a kritika ennél valamivel megengedőbb: bár szintén egyfajta játékszerként tekintettek a vizualizációra, az oktatás­ban és a népszerűsítésben hasznos eszközként említették (Funkhouser 1937: 293-298.).

Eközben Adolphe Quetelet folyamatosan komolyabb intézményes jellegű lépéseket tett a módszer népszerűsítése felé. A meteorológiai diagramokat szisztematizáló Galton is amellett érvelt, hogy az ikonok legalább annyira alkalmasak bizonyos jelölésekre (pl. szélirány), mint a szavak, hiszen közvetlenül a „szem­hez szólnak”. Playfair a matematikai mennyiségek és a geometriai méretek természetes kapcsolata mellett érvelt, Minard pedig 1861-es összefoglaló memoárjában a számszerű eredmények azonnali összehasonlí­tásának lehetőségeként jellemezte a grafikus módszert. Minden csatározás ellenére a 19. század végére az adatvizualizációk mennyisége, alkalmazási területe és megjelenési felülete is megsokszorozódott. Howard Gray Funkhouser matematikus 1937-es, a módszer történetét összegző munkájában úgy fogalmaz, hogy „az utóbbi időben” egyre több vizuális módszerrel találkozni tények és gondolatok közlésére, főként a statisztika területén, olyannyira, hogy a grafikus módszer már-már egy „univerzális nyelvvé” kezd válni (Funkhouser 1937: 270). Ugyan ezt mai fejjel (és szemmel) szinte magától értetődőként fogadjuk el, e vizuális nyelv kialakítása hosszas folyamat volt, melyet konfliktusok és sza­bályozási törekvések körvonalaztak.

Az 1840-es és 1850-es évektől az 1900-as évek végéig terjedő időszakot többen is a grafikus módszer aranykoraként emlegetik. Egyre több területen, egyre több kiadványban, könyvben és újságban is találha­tók adatvizualizációk; nagy lelkesedés figyelhető meg mind a tudományos, mind a laikus körökben; álla­mi hivatalok és szinte minden tudományos kongresszus foglalkozik a módszer kérdésével (Friendly 2008: 502-503.; Funkhouser 1937: 330). Ahhoz, hogy a módszer ilyen fontosságra tegyen szert, több, mondjuk úgy, infrastrukturális lépésre is szükség volt az adatgyűjtés fontosságának állami felismerésétől kezdve a statisztikai szemlélet elterjedésén keresztül az új technikai feltételek, új látásmódok és új grafikai reprezentáci­ós módszerek kialakulásáig (Friendly 2008: 503). A kiadványok és a nagyobb léptékű vállalkozások egyik alapfeltétele volt például az új nyomdatechnológiák bevezetése. A korábbi nehézkes, bonyolult, rengeteg időt és szakértelmet követelő nyomdai eljárásokhoz képest (mint a réz- és fametszet) a 19. század új tech­nikái – a litográfia, a színes litográfia vagy a fotografikus eljárások – jelentősen leegyszerűsítették és olcsób­bá tették a képes nyomtatványok előállítását, így hozzájárultak elterjedésükhöz is.

Az LSS 1837-től működő hivatalos kiadványában (Journal of the London Statistical Society) 1841-ben jelentek meg az első diagramok, fontosabb gazdasági adatokat pedig 1847-től és egyre sűrűbben közöltek ilyen formában (Funkhouser 1937: 294). A megjelenését tekintve mindig is konzervatív The Times 1875-től meteorológiai táblákat közölt, melyek a ma is használt ábrázolásokhoz is igen hasonlók voltak (Friendly 2008: 516). A módszer történetét és formáit összegző első tankönyv pedig 1878-ban jelent meg (Étienne-Jules Marey: La Méthode Graphique). A kiadványok mellett a nemzetközi statisztikai kongresszusokon is ko­rán, a harmadik, 1857-es bécsi kongresszustól kezdve központi téma volt a grafikus módszer. A vizualizáci­ók elterjedése, megannyi változata, alkalmazási területe, illetve a stílus- és minőségbeli különbségek mi­att felmerült a módszer standardizációjának kérdése. Jelentés készült a különböző témák szerinti legmeg­felelőbb ábrázolási módokról (kartográfiai módszer vagy statisztikai grafika). Itt különösen érdekes tehát, hogy még az adattartalmak (anyag, tér, idő, erő, haladás stb.) milyensége alapján osztályozták a használa­tot, nem pedig az ábrázolási formák és azok alkalmazhatósági területe felől, ahogy majd később szokás lett. Az uniformizmus és nemzetköziség igénye a grafikai paraméterekre is kiterjedt, javaslatok születtek a hasz­nálható színek, dimenziók, méretek és arányok korlátozására. Ezzel szemben mások a standardizáció általá­nos kísérlete ellen érveltek, felhívva a figyelmet arra, hogy egyfelől a „képzelet ennyiféle gyermekét”, me­lyek olyan jellegzetesek és különbözőek, nem lehetséges uniformizálni, másfelől hogy a grafikai ábrázolá­sok méretei, arányai és minőségi részletei anyagi és esztétikai limitációktól, a kiadvány formájától, mére­tétől és a nyomdai lehetőségektől is függenek. Bár továbbra is felmerültek a tudományos szigort a képek­kel szemben védelmező hangok, melyek az oktatás, illetve a népszerűsítés frontjára helyezték csak a vizua­lizációs technikákat, a változás megkerülhetetlen volt. Alapvetően a későbbiekben az a hozzáállás vált elfogadot­tá, hogy az egyes alaptípusokat és alkalmazhatósági területeiket lehet csak körvonalazni, a stílus és az esz­tétikai kivitelezés nemzeti, helyi vagy bizonyos mértékig egyéni sajátosság (Funkhouser 1937: 312-318.).

Mindeközben nem csupán a statisztika mint tudomány, hanem a grafikus módszer is hivatali kere­tek közé lépett. Franciaországban az infrastrukturális fejlesztésekkel foglalkozó minisztérium külön ügyosz­tályt hozott létre a gyűjtött adatok grafikai megjelenítésére, amely 1878 és 1897 között évi rendszeresség­gel összegző albumokat adott ki (Album de Statistique Graphique). Bár az első, teljes egészében tematikus és grafikus atlasz geológiai, éghajlati, növény- és állat-előfordulási adatokkal 1838-ban Németországban je­lent meg (Heinrich Berghaus: Physikalischer Atlas) (Friendly 2009: 18),  a rendszeres és sokoldalú albu­mok kiadása Franciaországhoz köthető. Az albumok érdekessége, hogy mindig két szekcióból, egy általános és egy, az adott évben speciálisan fontos kérdéseket tartalmazó részből álltak. Az első rész az infrastruktu­rális tervezést, fejlesztést és adminisztrációt általánosan érintő gazdasági és pénzügyi adatokat tartalmaz­ta, valamint az utasok számát a különböző közlekedési eszközökön. A speciális részben pedig bonyolult sta­tisztikák jelentek meg például az utazási idő rövidüléséről Párizs és különböző francia városok között a meg­előző kétszáz évben; speciális helyi termékek kereskedelméről; a párizsi világkiállítások (1867, 1878, 1889) vagy épp a színházak látogatottságáról ([i]). Mind az adatgyűjtés, mind pedig a vizualizáció kiterjedt tehát a legkülönbözőbb témákra. És ami még lényegesebb: már kulturális és fogyasztási szokásokat is részletesen vizsgált (Friendly 2008: 510, 517-522.).

[i] Párizsi színházak bevétele évenkénti bontásban 1878 és 1889 között, a világkiállítások évének külön jelölésével (1889).

[j] A 10. cenzus (Egyesült Államok) atlaszának egy lapja: vas- és acélgyártás, kereskedelem, árak, államok szerinti bontásokban, vegyes vizualizációs módszerekkel (1880).

Hasonló léptékű vállalkozás volt ebből az időből az Egye­sült Államok éves cenzusai alapján kiadott atlasz is. Bár már 1790-től voltak viszonylag rendszeres cenzusok, eredményeik eleinte csak táblázatos formában jelentek meg, és csak a kong­resszusban való arányos reprezentáció biztosításának céljából gyűjtöttek adatokat. A Polgárháború (1861-1865) után azonban felismerték az adatgyűjtés politikai jelentőségét, egyre több adatot gyűjtöttek a lakosságról, településekről, mezőgazdaság­ról, kereskedelemről, vallásról és államközi migrációról. 1870 és 1890 között az adatok atlasz formájában, grafikus prezentáció­ban kerültek kiadásra ([j], Friendly 2008: 522-523.). Az 1880-as cenzus atlaszának előszavában a kiadások legfőbb koordináto­ra, Henry Gannett a grafikus módszert már mint a „statisztika száraz csontjait hússal és vérrel felruházó” gyakorlatot ünnepel­te (Friendly 2008: 516).

Bár az albumok és atlaszok népszerűek voltak, egyben költségesek is, így rendszeres kiadásuk a századfordulóra az Ál­lamokban és Franciaországban is lecsökkent. Ez azonban egyál­talán nem járt együtt az adatgyűjtési gyakorlat visszaesésével, mely továbbra is egyre több területen és céllal jelent meg.

A statisztika történetének vázlatos leírásából is kiolvashatóak bizonyos jelentős változások a gyűjtött információ természetét és célját illetően. A statisztikai gondolkodás megszületését követő évszázadban a hivatalos adatgyűjtés a primerebb demográfiai adatoktól és a gazdasági folyamatok analizálásától a szociá­lis kérdések feltérképezésén át egészen a kulturális és fogyasztási szokások elemzéséig is eljutott. Az a tény pedig, hogy a szórványosan megjelenő elemzésekből rendszeres és intézményes kutatások és kiadványok lettek, arra enged következtetni, hogy a gyűjtött adatok hivatalos használatba is kerültek: döntések és elő­rejelzések alapját képezhették. A 19. századi modernitással a társadalmi folyamatok, a tömeges jelenségek megfigyelésének és befolyásolásának is elengedhetetlen eszköze lett a statisztikai adatgyűjtés. A társada­lom testéről leolvasott jelek voltak ezek az adatok, melyek láthatóságot biztosítottak a legkisebb egységek­nek is, amennyiben társadalmi és politikai szerepüket tágabb összefüggésben is megjelenítették. A mód­szeres részekre bontás, a pontos megfigyelés utáni funkciónkénti csoportosítás logikája e relációk mentén gondolta el és alakította ki a maga struktúráját.

Az adatcsoportokból kiinduló statisztika mellett az adatok megjelenítése, az adatvizualizáció eljá­rása is a modernitással bekövetkező változásokhoz szorosan köthető jelenség. Azok az absztrakciók, ame­lyeket a grafikus módszer kialakított, egy olyan általános szemléletváltást mutatnak, melyben a világra már nem mint materialitások rögzített helyére, hanem mint információhalmazra tekintettek. E halmaz eleme­inek elrendezése (vagyis interpretációja) ettől a ponttól kezdve éppúgy lehetséges volt képek, mint szavak vagy számok formájában. Más szóval a képiség egy olyan sajátos nyelvet alakíthatott ki, melyet már a szó mai értelmében vizuális kommunikációnak nevezhetünk. A statisztikai adatvizualizáció absztrakciói pedig közel sem álltak olyan távol a képzőművészetben bekövetkező, a reprezentációtól az absztrakció felé muta­tó változástól sem.

Jegyzetek

  1. [1]  Az agyi funkciók felosztása körüli vitáknak például politikai tartalma is volt. Henry Hecaen 1977-es összegzésében sokatmondóan így fogalmaz: az agyi lokalizáció támogatója „királygyilkosságpárti, a status quo ellensége, ellenzi a halálbüntetést, pártolja a sza­vazati joghoz szükséges tulajdon leszállítását, tagadja a lélek hallhatatlanságát…egyházellenes, ateista, sőt republikánus”. (Hecaen, Henry: Evolutions des connaissances et des doctrines sur les localisations cérébrales, 1977, 45., Idézi Crary 1999: 99) ↩
  2. [2] Baudrillard, Jean: L’échange symbolique et la mort, 1976, 78., Idézi Crary 1999: 25. ↩
  3. [3] Canguilhem, George: The Normal and the Pathological, 1989, 237-8., Idézi Crary 1999: 29. Canguilhem azt állítja, hogy a „normalizál” igét először 1834-ben használták. ↩
  4. [4] A belga Adolphe Quetelet megfogalmazásában, „ahogy egy tudomány egyre fejlettebb lesz, úgy közelít mind jobban a matema­tika területéhez” (Funkhouser (1937: 291). ↩
  5. [5] Franciaországban például Napóleon veresége után nagy volt a munkanélküliség Párizsban, a felsőbb osztályok félni kezdtek a bűnözés fellendülésétől, rémhírek jelentek meg a sajtóban. Erre válaszul az Igazságügyi Minisztérium negyedévenkénti pon­tos adatbekérésbe kezdett (compte général) az ország egész területén a bűnesetekről, azok kimeneteléről, az elkövetők koráról, neméről, foglalkozásáról stb. (Friendly 2008: 505-506.) ↩
  6. [6] A valószínűségszámítás matematikai módszerei mellett az adatok tömörítéséhez és számításához mechanikus számítási esz­közök is megjelentek. Ilyen volt például Charles Babbage Difference Engine-je (1828) és Analytical Engine-je (1837), melyek lénye­gében a számítógépek őseinek is tekinthetők (Friendly 2008: 508). ↩
  7. [7] Valószínűleg éppen ezen alapul az angol function szó kettős jelentése is, mely egyszerre jelent függvényt és funkciót – egy matematikai összefüggési rendet és egy szervezet részét. ↩
  8. [8] Legkisebb négyzetek módszere, a függvény közelítése az eltérések négyzetösszegének minimalizálásával (Pierre Laplace, Carl Friedrich Gauss); becslések pontosságának értékelése (Jacob Bernoulli, Abraham DeMoivre); normál eloszlás, a mérési hibák ál­talános eloszlásának haranggörbéje (Gauss) és az ehhez kapcsolódó centrális határeloszlás-tétel, vagyis hogy bizonyos feltételek mellett a változók középértéke a normál eloszlás görbéjéhez konvergál (Funkhouser 1937: 273, 295-258., Friendly 2008: 506). ↩
  9. [9] A meteorológiai és más természetes jelenségek grafikai reprezentációjának módszerét például Léon Lalanne dolgozta ki 1811-ben (Friendly 2008: 510). 1861-ben Sir Francis Galton szisztematikus adatgyűjtésbe kezdett: körülbelül 300 megfigyelő­pontról, napi háromszor kitöltendő standard adatlapon keresztül meteorológiai (légnyomás, hőmérséklet, szélirány és szélerősség) ada­tokat gyűjtött. Az eredményeket összegyűjtve, grafikusan megjelenítve 1863-ban publikálta az összesen több mint 600 térképet és diagramot tartalmazó Meteorographica című munkájában (Friendly 2008: 515). ↩
Erre a szövegre így hivatkozhat:

Barts Lívia: Standard modern absztrakció: Statisztika és adatvizualizáció a 19. században. Apertúra, 2025. tél. URL:

https://www.apertura.hu/2025/tel/barts-standard-modern-absztrakcio-statisztika-es-adatvizualizacio-a-19-szazadban/

https://doi.org/10.31176/apertura.2025.20.2.6