Bernard Malamud 1966-ban publikálta A mesterember című történelmi regényét, amelyet  legnagyobb műveként tartanak számon. [1] A regény, amely az USÁ-ban elsőként mind a Nemzeti Könyvdíjat, mind az irodalmi Pulitzer-díjat elnyerte, az orosz-zsidó Mendel Bejliszről szól, akit egy 1911 és 1913 között zajló perben rituális gyilkossággal vádoltak, de végül felmentettek. A New York Times-nak adott interjúban Malamud a regény és az alapjául szolgáló történelmi események közti kapcsolatról beszél: „Nem egyszerűen megregényesíteni akartam a meghurcolt zsidó valóságos történetét. Inkább a történelem visszabontása és egy mitológia felépítése foglalkoztatott, aminek célja az időtlen igazságtalanság ábrázolása.” [2] A regényíró ritkán tekinti feladatának a történelem rekonstruálását, „ahogy az valóban történt”, inkább magasztos jelentéssel ruházza fel azt.

Érzékeny témája ellenére Malamud regénye nem keltett vitát a háború utáni Amerikában, ahogy az a hollywoodi film sem, amelyet John Frankenheimer rendezett, és az MGM mutatott be 1968-ban. [3]  Az 1960-as évek Amerikájában a Bejlisz-ügyet többé-kevésbé „biztonságos” témának tekintették, legalábbis biztonságosabbnak, mint a közelmúlt náci atrocitásainak borzalmával és még nyílt sebeivel való foglalkozást. Ahogy George P. Elliot A mesteremberről szóló recenziójában megjegyezte, „a náci Németország lett volna talán a legjobb helyszín Malamud története számára. Több emberöltő után is elrettentő történetként szolgálhatna; így azonban használhatatlan… Malamud a cári Oroszországban egy tőle elég távoli társadalmat talált, hogy története meseszerűnek tűnjön, de ahhoz elég közelit, hogy ismerős legyen.” [4]

Valóban, a Bejlisz-ügy mind időben, mind pedig térben elég távoli volt ahhoz, hogy Malamud eszközként használhassa irodalmi és pszichológiai képzelete számára. Nem ez volt viszont a helyzet a Tiszaeszlár-üggyel, amely egy késő tizenkilencedik századi magyarországi rituális gyilkossági per volt, és amely egy osztrák film nyersanyagául szolgált, közvetlenül a második világháború után. Georg Wilhelm Pabst Der Prozess című alkotása (1948) volt a tiszaeszlári ügy első megfilmesítése, amely már elkészülte előtt sok ellenérzést keltett, ezért Magyarországon soha nem mutatták be. [5]

A Der Prozess forgatásához Pabst 1947-ben egy teljes magyar falut épített fel a bécsi Rosenhügel Filmstúdióban. Előzőleg azt remélte, hogy Tiszaeszláron, abban az apró északkelet-magyarországi faluban forgathat és rendezheti be a teret a rituális gyilkossági vádhoz, ahol Solymosi Eszter, a tizennégy éves cselédlány 1882. április elsején eltűnt. 1947 júniusában azonban a magyar hatóságok elutasították Pabst és osztrák stábja vízumkérelmét, mivel a Magyar Művészeti Tanács ellenezte, hogy a tárgyban bármilyen film készüljön. A második világháború árnyékában a Művészeti Tanács azt javasolta az osztrák rendezőnek, hogy inkább saját országa közelmúltjával foglalkozzon, mintsem Magyarország távoli múltjának egy sötét fejezetével. „Ausztria ám filmesítse meg Mauthausent, Dachaut vagy Bergen-Belsent, de ne filmesítsen meg egy olyan történetet, amely a magyar történelemnek is szégyene.” [6]

Képes Figyelő2

Tiszaeszlár és Jud Süss című cikk a Képes Figyelőben

A hatóságok döntését a magyar sajtó is széles körben támogatta, mint például a Képes Figyelő című népszerű illusztrált hetilap, amely a filmkészítőket azzal vádolta, hogy „a gyalázatos zsidóüldözések legsötétebb eseményeit elrettentő példaképpen akarják megörökíteni a filmszalagon”. [7] A valódi probléma azonban annak az antiszemita eseménynek a megörökítése volt, amely nem Németországban vagy Ausztriában, hanem Magyarországon történt. A fent idézett cikk címe árulkodó: Tiszaeszlár és Jud Süss: A magyar népre hárítja a vérvád bűnét egy osztrák neonáci film. A cikk szerzője szerint a német és osztrák neonácik abban reménykedtek, hogy az antiszemitizmus bűnét elháríthatják a német népről azzal, hogy felhívják a figyelmet egy valós magyar rituális gyilkossági vádra. Ezzel párhuzamosan „a tiszaeszlári vérvád epizódjával akarja igazolni a hitleri gázkamrákat és vérfürdőket” azáltal, hogy hangsúlyozzák a zsidók állítólagos álnokságát és vérszomjasságát. Az újságcikk hivatkozik valakire, aki szerint a „német rendező kívánsága” az volt, hogy „a feszültség érdekében a mozi közönség a film középéig a zsidók bűnősségéről legyen meggyőződve, illetve, hogy Solymosi Esztert tényleg a zsinagógában gyilkolták meg”.

Tiszaeszlár és Jud Süss című cikk a Képes Figyelőben

Tiszaeszlár és Jud Süss című cikk a Képes Figyelőben

A legegyszerűbb módja annak, hogy a filmet a nácizmus apológiájaként fessék le az volt, hogy felsorolták, kik voltak korábban nácik (vagy náci szimpatizánsok) azok közül, akik részt vettek a Pabst-film elkészítésében. Elsőként a kritikusok rámutathattak – és rá is mutattak – Pabstnak a náci filmiparban való részvételére. Pabst, nem volt „a náci filmipar házi kedvence”, mint például Veit Harlan, a szélsőségesen antiszemita Jud Süss rendezője. [8] Mindazontáltal, ahogy arra a Képes Figyelő és más lapok készségesen rámutattak, Pabst 1939-ben önként visszatért Németországba, sőt két filmet is készített Joseph Goebbels kérésére: a Komödianten (1941) [9] és a Paracelsus (1943) címűt. [10] Ezek közül egyik sem jellemezhető antiszemitaként, de pusztán az a tény gyanússá tette Pabstot, hogy részt vállalt a náci filmiparban. Ráadasul, a forgatókönyvet eredetileg Roboz Imre, egy magyar zsidó írta, de ezt végül elvetették a „náciszimpatizáns” Rudolf Brunngraber (1901-1960) által írt, és a náci filmiparban szintén kompromittálódott Kurt Heuser (1903-1975) által átdolgozott változat javára. [11]

Tiszaeszlár és Jud Süss című cikk a Képes Figyelőben

Tiszaeszlár és Jud Süss című cikk a Képes Figyelőben

Ezt a kritikát visszhangozták a magyar zsidó szervezetek vezetői, de az ő elsődleges szempontjuk nem Magyarország jó hírneve volt. Három évvel azután, hogy a magyar zsidók kétharmadát megölték – sok magyar ember aktív közreműködésével – Magyarország jó hírnevének visszaállítása a legkevésbé sem érdekelte őket. Az Új Élet, a magyar zsidó közösség hivatalos hetilapjának oldalain a magyar zsidó túlélők számára a leginkább életbevágó témát, a háború utáni évek erőszakos antiszemita cselekményeit tárgyalták. 1945-ben és 1946-ban legalább tizenkét pogrom volt Magyarországon, ezek közül az egyik – a kunmadarasi – a hagyományos vérvád kellékeit is felvonultatta. 1946 júliusában, miután elterjedt a híre, hogy a kunmadarasi zsidók kolbászt csináltak keresztény gyerekekből, a tömeg megtámadta a kis zsidó közösséget, annak két tagját megölték és tizentötöt megsebesítettek. [12] Mindez két hónappal a lengyel Kielcebeli pogrom után történt, amely szintén a vérvád nyomán lángolt fel. [13]

A magyar kormány 1946-ban bűncselekménynek minősítette az antiszemitizmust, de egy törvény nem igazán képes máról holnapra kiiktatni a megrögzött antiszemita előítéleteket, már ha egyáltalán képes erre. [14] Ahogy a háború utáni lengyel és magyar pogromok megmutatták, a vérvád babonája tovább élt a tömegek képzeletében, és sokan tartottak attól, hogy egy Tiszaeszlárról szóló film még több hitelt adna a rituális gyilkosság vádjának. Geyer Albert, a Zsidó Világkongresszus magyar szekciójának elnöke azt kérte osztrák kollégájától, Ernst Stiassnytól, hogy találkozzon Pabsttal a célból, hogy megbizonyosodjon, antiszemita-e a Tiszaeszlár-film. Stiassny 1948-ban a következőképpen jelentett feletteseinek: „Kapcsolatba léptem Mr. Pabsttal, aki meghívott a stúdiójába, hogy megnézzem a filmet, mielőtt azt forgalmazni kezdik. A filmben a legkevésbé sem találni antiszemita irányultságot, ellenkezőleg, meggyőződtem, hogy Mr. Pabst és csapata a filmet a humanitás dokumentumának szánják az előítélet és a fajgyűlölet sötét erői ellen.” [15] Stiassny ezt a véleményt egy bécsi újságban tette közzé, és a cikket az Új Élet hasábjain újraközölték. A cikket a következő jegyzet kísérte Gervai Sándor tollából:

Mivel a filmet nem láttuk, mert hála a demokratikus magyar film irányítóinak, ezt a filmet – amelyet tárgyilagosan elkészíteni egy fasiszta múlttal rendelkező producer nem tudhat – nem engedték be az országba.  A kérdést itt Budapesten nem dönthetjük el, de elvben, a leghatározottabban helytelenítjük, hogy az égető társadalmi problémákról azzal tereljék el a figyelmet, hogy a reakció kelléktárából előkapart vérvád babonáról készítesenek filmeket.  És ha már a külföldi producer urak mindenáron magyar tárgyú filmet akarnak készíteni, akkor válasszák a film hőséül, például, Dózsa Györgyöt, a forradalom hősét, ha pedig zsidókról, akkor Szenes Annát, a zsidó hősnőt. [16]

Gervai Sándor azt gondolta, hogy Tiszaeszlárról beszélni, különösen ott és akkor, nem sok jót jelentene a zsidók számára. Bár Ernst Stiassny előzőleg jóváhagyta a filmet, a magyar állam nem engedélyezte a bemutatását, és a bécsi zsidó közösség vezetői szintén megpróbálták betiltatni Ausztriában. [17] Végül a filmet Bécsben, Stockholmban, Helsinkiben, Nyugat-Berlinben és New Yorkban is vetítették, világpremierjét 1948. március 5-én tartották Zürichben. Ahogy egy lap írja, Zürich különösen alkalmas hely volt a premier megtartására, mivel Svájcot megkímélte a „hitleri közjáték [Zwischenspiel Hitler]”, és éppen ezért ott nem volt Gegenwartsproblematik; más szóval Svájcnak kevés önvizsgálatot kellett tartania, ha egyáltalán, így a filmet a nácizmus terhe nélkül értelmezhették. [18]

Lehet, hogy Svájcot megkímélte a „hitleri közjáték”, de Pabst pontosan ezzel a tizenkét évnyi időszakkal akart elszámolni a Tiszaeszlár-filmen keresztül. Bizonyos értelemben ezzel a filmmel kísérelte meg visszaállítani a háború előtti hírnevét, mint „Németország egyik legnagyobb filmrendezője”. [19] Egyik filmtörténész maró kritikájával szólva, a film „bombasztikus rehabilitációs kísérlet” volt. [20] Pabst az új tárgyiasság (Neue Sachlichkeit) fő képviselője volt, a weimari köztársaság azon mozgalmáé, amely – Siegfried Kracauer szavaival élve – feltárta „a bénult kollektív lélek működését”. [21] 1925-ben rendezte a Bánatos utca (Die Freudlose Gasse) című filmet, amelyben Greta Garbo másodszor játszott főszerepet, azután 1931-ben a Koldusoperát (Die Dreigroschenoper), amely Bertholt Brecht és Kurt Weil drámáján alapult. Leghíresebb és egyben leginkább vitatott háború előtti filmjei, A nyugati front 1918 (Westfront 1918, 1930) és a Bajtársak (Kameradschaft, 1931), pacifista filmek, amelyeknek a „vörös Pabst” gúnynevet köszönhette. Mint Eric Maria Remarque regényét, a Nyugaton a helyzet változatlan (1929) címűt, ezeket a filmeket is betiltották a náci Németországban mint „defetistát” és „bolsevistát”, mindez pedig elősegítette Pabstnak azt a döntését, hogy Hitler hatalomra jutása után elhagyja Németországot. [22] 1933-ban Franciaországba ment, ahol azt tervezte, hogy filmet fog forgatni az egyre növekvő antiszemitizmus ellen. [23] Ez a film azután soha nem készült el, és ahogy azt egy filmtörténész megállapította, a Der Prozesst a közben eltelt „sok év megtagadásának” szánta. [24]

A Der Prozess, amelynek az alcíme Im Namen der Menschlichkeit (Az emberiesség nevében), az ész győzelmét ünnepli a babona felett, az igazság győzelmét a kegyetlen embertelenség felett. A valós tizenkilencedik századi perben a megvádolt zsidókat felmentették, és a rituális gyilkossági vád alaptalanságát bebizonyították, így a történelmi esemény kiengesztelő narratívaként kínálkozott. Valójában nem Pabst volt az első, aki a tiszaeszlári pert ilyen célra használta fel.

Der Prozess (G.W. Pabst, 1948)

Der Prozess (G.W. Pabst, 1948)

1913-ban az osztrák Arnold Zweig írt egy Rituális gyilkosság Magyarországon (Ritualmord in Ungarn) című darabot, amelyet erősen befolyásolt az akkor folyamatban lévő Bejlisz-ügy. A második világháború után Zweig prominens személyiség lett a Német Demokratikus Köztársaságban, de 1913-ban még mindig lelkes cionista volt. Ez teljesen egyértelműen látszik a Tiszaeszlár-drámájában, amely a zsidó nemzet létét hirdeti, és az antiszemitizmust egyfajta purgatóriumként írja le, amelyet a diaszpórában élő zsidóknak el kell szenvednie, hogy kiérdemeljék Izrael földjét. Zweig darabja túláradó dicséretben részesült a korabeli német és német-zsidó sajtóban, és 1915-ben elnyerte a rangos Kleist-díjat, Németország legfontosabb irodalmi kitüntetését. [25] A darab nagy hatást gyakorolt Franz Kafkára és Max Reinhardtra is. A harminchárom éves Kafka így írt menyasszonyának, Felice Bauernak: „Egy helyen abba kellett hagynom az olvasást, le kellett üljek a kanapéra és hangosan sírtam. Már évek óta nem sírtam.” [26] A negyvenhárom éves osztrák rendező, miután elolvasta a szöveget, állítólag felkiáltott: „Színpadra viszem!” [27] Így is történt, Max Reinhardt és más rendezők is színpadra állították a darabot, de ez csak az első világháború befejeztével történhetett meg.

Bár az ötfelvonásos darab premierjét 1917 februárjában tűzték műsorra, a német katonai cenzor betiltotta az előadást, nyilvánvalóan attól való félelmében, hogy a magyar vérvád perére irányuló figyelem sértheti Németország osztrák-magyar szövetségeseit. [28] Még ugyanabban az évben Bécsben is betiltották a darabot. [29] Végül Bécsben volt a premier 1919 októberében, új címmel, amely így hangzott: Szemael küldetése (Die Sendung Semaels).  A premier éppen akkor zajlott, amikor a fehérterror végigsöpört Magyarországon, ami egy kritikust arra vezetett, hogy feltegye a kérdést, hogy a tiszaeszlári felmentő ítélet ellenére miért kell az ártatlanoknak még többet szenvedniük „ugyanattól a gyűlölet-vezérelte mániától”. [30]

Arnold Zweig darabját egy irodalomkritikus úgy jellemezte, mint „proszemita irányultságú megtisztító drámát”. [31] Ugyanezeket a reakciókat váltotta ki Pabst filmje Alfred Wernerből, egy amerikai-zsidó újságíróból, aki a Commentarynak, valamint több más zsidó lapnak írt. Egy cikkében a Der Prozesst „Európa első proszemita (pro-semitic) filmjének” nevezte, egy másikban pedig „Ausztria bigottságellenes filmjének”. [32] Ezek a megjegyzések megfeleltek Pabst intenciójának, mely szerint a film „az emberiesség dokumentuma az előítélet és a fajgyűlölet sötét erői ellen”. [33]

Míg Gervai Sándor úgy érezte, hogy megvádolhatja a Der Prozesst anélkül, hogy megnézte volna, sok kritikus, aki viszont látta, pozitív beszámolót írt róla. [34] Tény, hogy az 1948-as Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Pasbtnak ítélte a legjobb rendezőnek járó díjat és Ernst Deutschnak a legjobb színész díját. [35] (Deutsch zsidó származású színpadi és filmszínész volt, aki 1933 áprilisában ment el Németországból, először Bécsbe, aztán a szülővárosába, Prágába; 1938-ban az Egyesült Államokba emigrált, ahol sikereket aratott a Broadwayn és Hollywoodban.) [36] A pozitív kritikák általában nem csak a film technikáját dicsérték, de erkölcsi állásfoglalását is. Gyakran idézték Eötvös Károlynak, a megvádolt tiszaeszlári zsidók védőügyvédjének a szavait: „Nem azért vállaltam ezeknek az embereknek a védelmét, mert zsidók, hanem mert én magam keresztény vagyok.” [37]

Ez a kijelentés Georg Wilhelm Pabst esetében ekként lett volna parafrazálható: „Nem azért készítettem ezt a filmet, mert ők zsidók, hanem mert én magam osztrák vagyok.” Valóban, kritikusai és rajongói úgy értelmezték a Der Prozesst, mint egyfajta „vezeklést” a nácik által elkövetett bűnökért. [38]  Az amerikai-zsidó Alexander Krautnak, aki a németországi Zsidó Segélyszervezetnél dolgozott, volt alkalma beszélgetni Pabsttal a filmről, és ezt a következőképpen rögzítette: „Azt mondta nekem, hogy szándéka szerint nyilvános jóvátételt akart adni félrevezetett honfitársai tetteiért, és a tiszaeszlári történetet választotta, hogy kifejezze a zsidókkal és a zsidó néppel való együttérzését.” [39] Mégis néhány kritikusa eszképizmusként, a felelősség alóli kibújásként értékelte a döntést, hogy Pabst a távoli múltba helyezte a film történetét. A Képes Figyelőben olvasható reakciókat visszhangozta Alfred Werner a Commentary havilapban:

Az osztrák filmesek kevesebb bátorságot és talán kevesebb őszinteséget is mutatnak, mint a nemrégen forgatott német film, a Házasság a sötétben alkotói (a filmet jelenleg is játsszák a hazai mozikban).  Amíg a német írók és művészek bátran és őszintén életre keltették a tegnap sötét világának emlékezetét – a „nem-árják” németek általi üldözését –, addig osztrák kollégáik a távoli 1880-as évekből veszik a történetet, és a színhely nem Bécs, jónéhány hírhedt pogrom színhelye, hanem Magyarország egy messzi vidéke. Igaz, hogy a bécsi film Dr. Eötvös száján keresztül az emberiesség heves védelmét zengi, mindazonáltal A per helyszíne könnyű menekülést ígér azoknak, akik ezt igénylik: „ők – nem mi.” (Vagy, ami még rosszabb: „ők is…”)

Pabst filmje, akárcsak Bernard Malamud 1966-os regénye és Arnold Zweig 1913-as drámája, egy történelmi vérvádpert mutat be, ám sem Malamud, sem pedig Zweig nem tekintette irodalmi művét „vezeklésnek”, és mint zsidó szerzőktől, ez nem is volt elvárható tőlük. A háború utáni Amerikában élő íróként Malamud – George P. Elliot szavaival – „egy tőle elég távoli társadalmat talált, hogy története meseszerűnek tűnjön”. A cári és a náci antiszemitizmustól térben és időben távol álló Malamud anélkül dolgozhatta fel egy ártatlanul megvádolt zsidó pszichológiai reakcióját, hogy aktuálpolitikai állításokat kelljen megfogalmaznia. Pabst azonban olyannyira érintett volt a nácikkal való asszociációktól, hogy abbéli kísérletét, hogy „használható múltat” találjon Tiszaeszlárban, elutasítás övezte − mint hamis bűnbánatot vagy mint a felelősség átlátszó elhárítását. Valóban, míg Malamud elmerült a múltban és irodalmi nagyságra tett szert, Pabst a múltba menekült, és középszerűt alkotott.

Epilógus

A magyar kormány 1947-ben nem engedélyezte Pabst számára a Der Prozess Magyarországon való leforgatását, ám érdekes módon két évtizeddel később, 1968-ban John Frankenheimer elé nem állítottak akadályt, hogy leforgassa a Malamud regényéből készült Az ezermestert (The Fixer) Magyarországon. Az ezermester a cári Oroszországban történt vérvádat tematizálja, és Frankenheimer, valamint Edward Lewis producer természetesen „Oroszországban akarták elkészíteni a felvételeket, de »informálisan« azt közölték velük, hogy egy ilyen kérés el lenne utasítva. Az ok: Az ezermester az antiszemitizmust tárgyalja, amelyről lehetett tudni, hogy létező probléma Oroszországban.” [40] Frankenheimer és Lewis körülnéztek Csehszlovákiában, Romániában, Jugoszláviában, Magyarországon és Ausztriában, végül Magyarországra esett a választásuk, mert ez az ország „szolgáltatta a legjobb hátteret”. Abban az időben a magyar kormánynak láthatóan nem voltak aggályai egy olyan filmmel kapcsolatban, amely az oroszországi antiszemitizmust tárgyalja. Talán még örült is az alkalomnak, hogy elháríthatta az antiszemitizmus vádját a magyar emberekről azáltal, hogy a figyelem egy speciálisan orosz rituális gyilkossági vádra irányult.

 

Fordította Müllner András

 

[A fordítás alapja a szerző által átadott angol nyelvű kézirat. A szöveg először az Apertúrában jelenik meg.]

 

Jegyzetek

  1. [1]     Magyarul 1970-ben jelent meg az Európa Könyvkiadónál A mesterember címmel, Réz Ádám fordításában.
  2. [2]      Christopher Lehmann-Haupt: In and Out of Books. New York Times, 1966. szeptember 4.
  3. [3]     Frankenheim filmjét a Metro-Goldwyn-Mayer 1968 decemberében mutatta be.  Bár Alan Bates-t jelölték a legjobb férfi színész díjára, a szavazók elutasították a The Fixert mint „depressziós” és „esetlen” filmet, mint „nehézkes vádiratot az igazságtalanság ellen”.  Stephen M. Armstrong: Pictures about Extremes: The Films of John Frankenheimer. Jefferson, N.C., McFarland, 2008. 183-187.
  4. [4]      George P. Elliot: Yakov’s Ordeal. New York Times, 1966. szeptember 4. 1., 25-26.
  5. [5]     Bár A per volt az első film, mely kifejezetten a tiszaeszlári vérváddal foglalkozott, a tiszaeszlári felzúdulást bemutató rövid jelenet a Theodor Herzl: Bannträger des jüdischen Volkes (Bécs, 1921) című filmben is látható.
  6. [6]     A Művészeti Tanács éles állásfoglalása a tiszaeszlári per osztrák megfilmesítése ellen. Világ, 1947. június 8. 7.
  7. [7]     Tiszaeszlár és Jud Süss: A magyar népre hárítja a vérvád bũnét egy osztrák neo-náci film. Képes Figyelő, 1948. január, 4.5.
  8. [8]      Tumult in Germany.  Public Riots over Showing of Two New Films – Harlan, Ex-Nazi, Attacked. New York Times, 1951. április 22. A „Harlan-ügyről”, amely 1951-ben robbant ki, a náci múlt vádja alól mostanság felmentett rendezőt érintő rehabilitálási kísérlet nyomán, lásd Frank Stern: The Whitewashing of the Yellow Badge: Antisemitism and Philosemitism in Postwar Germany. Oxford, Pergamon Press, 1992. 375-376.
  9. [9]     Paracelsusnak (1493-1541), a reformáció korabeli alkímistának a náci ideológusok általi lelkes felkarolásáról lásd Robert Proctor: Racial Hygiene:Medicine Under the Nazis. Cambridge, Harvard University Press, 1988. 234. Pabst filmjéről lásd Udo Benzenhöfer: „Propaganda des Herzens.” Zum Paracelsus-Film von Georg W. Pabst. In Medizin im Spielfilm des Nationalsozialismus. Szerk. Benzenhöfer és Wolfgang U. Eckart. Tecklenberg, 1990. 52-68.
  10. [10]     A Komödianten Friederike Caroline Neuber (1697-1760) színésznőnek, a modern német színház megalapítójának a filmes életrajza volt.  Ahogy arra Linda Schulte-Sasse rámutat, a Komödianten beleillett a náci „géniusz” filmek műfajába, mely „olyan művészeteket magasztalt, mint Schiller, Mozart, Andreas Schülter vagy Rembrandt, és tudósokat, felfedezőket és politikusokat, akik a megcsontosodott világ ellen lázadtak.”  Lásd A Nazi Herstory: The Paradox of Female „Genius” in Pabst’s Neuberin Film Komädianten (1941). New German Critique, 50 (1990. tavasz-nyár), 57.
  11. [11]    Pabst Paracelsus (1943) című filmjének a forgatókönyvét Rudolf Brunngrabernak a Prozess auf Tod und Leben (Berlin, Zsolnay, 1948) című regényét alapul véve Kurt Heuser írta.  Heuserről lásd Eric Rentschler: The Ministry of Illusion: Nazi Cinema and its Afterlife. Cambridge, Harvard University Press, 1996. 368-370.
  12. [12]     Peter Meyer: The Jews in the Soviet Satellites. Syracuse, 1953. 418-431.  A kunmadarasi pogromról lásd Apor Péter: A népi demokrácia építése: Kunmadaras, 1946. Századok, 133. 6. (1998. június), 601-632.; Kende Tamás: Vérvád. Egy előítélet működése az újkori Közép- és Kelet-Európában. Budapest, Osiris, 1995; Pelle János: Az utolsó vérvádak. Budapest, Pelikán, 1995.
  13. [13]    Jan Tomasz Gross: Fear: Antisemitism in Poland after Auschwitz. New York, Random House, 2006.
  14. [14]    A zsidóságnak adott elégtétellel árkot húzunk a demokratikus Magyarország és a múlt közé. Népszava, 1946. október 4.,  5.
  15. [15]     A Cionizmus Központi Archívuma, Jeruzsálem, C3/340. Ernst Stiassny levele, 1948. június 18.
  16. [16]    Gervai Sándor: Antiszemita, vagy proszemita-e a Tiszaeszlári perről készült osztrák film? Új Élet, 1948. április 1., 5.  Gervai Sándor (1916-1969) magyar zsidó szerző volt, aki később Izraelbe emigrált.
  17. [17]    Az egész világon betiltás fenyegeti a tiszaeszlári filmet. Világ, 1948. január 21., 2.
  18. [18]     Tisza-Eslar im Film. Aufbau, 1948. március 26., 11.
  19. [19]     Alfred Werner: Austria’s Anti-Bigotry Film. Commentary, 1948. december, 567.
  20. [20]    Eric Rentschler: The Problematic Pabst: An Auteur Directed by History. In Eric Rentschler (szerk.): The Films of G.W. Pabst: An Extraterritorial Cinema. New Brunswick és London, Rutgers University Press, 1990. 20.
  21. [21]    Siegfried Kracauer: From Caligari to Hitler: A Psychological History of the German Film. Princeton – Oxford, Princeton University Press, 2004. 165-180. (Magyarul Siegfried Kracauer: Caligaritól Hitlerig. A német film pszichológiai története. Ford. Siklós Ferenc. Magyar Filmintézet, 1991. 145-158.)
  22. [22]     Siegfried Kracauer: From Caligari to Hitler, 165-180.  A nyugati front 1918-at 1933 áprilisában tiltották be, erről lásd Bernadette Kester: Film Front Weimar: Representation of the First World War in German Films of the Weimar Period (1919-1933). Amsterdam, Amsterdam University Press, 2003. 127-155., 204-206. Kracauer a filmet „nyílt pacifista dokumentumnak” nevezte, lásd From Caligari to Hitler, 234. (Magyarul Siegfried Kracauer: Caligaritól Hitlerig. A német film pszichológiai története. Ford. Siklós Ferenc. Magyar Filmintézet, 1991. 203.)
  23. [23]     Karl Prümm: Dark Shadows and a Pale Victory of Reason: The Trial (1948). In Eric Rentschler (szerk.): The Films of G.W. Pabst, 197. Lásd Helmut Asper: Der Holocaust im fernen Spiegel: Der Prozess von Tisza-Eszlar (1882/1883) in den Filmen Der Prozess und The Vicious Circle (1947/48). Monatshefte, 106. 2. (2014. nyár), 234-235.
  24. [24]     Karl Prümm: Dark Shadows and a Pale Victory of Reason, 197.
  25. [25] Német dráma a tiszaeszlári pörről. Egyenlőség, 1915. december 19., 14.  Lásd Helmut Asper: Der Holocaust im fernen Spiegel, 232-234.
  26. [26]   Franz Kafka: Briefe an Felice und andere Korrespondenz aus der Verlobungszeit. Frankfurt am Main, S. Fischer Verlag, 1967. 735-736. (Magyarul Franz Kafka: Levelek Felicéhez. Ford. Antal László, Rácz Péter. Palatinus, Budapest, 2009. 727.)
  27. [27]   Idézi Wilhelm von Sternburg: Um Deutschland geht es uns. Arnold Zweig. Die Biographie. Berlin, Aufbau Verlag, 1998. 79.
  28. [28]    Wilhelm von Sternburg: Um Deutschland geht es uns, 79.
  29. [29]    Eine verbotene jüdische Tragödie. Im deutschen Reich, 1917. november, 465.
  30. [30]    Arnold Zweig’s ‘Ritualmord in Ungarn’. Dr. Bloch’s Oesterreichische Wochenschrift, 1919. október 31., 656-657.
  31. [31]   Jost Hermand: Das Licht in der Finsternis: Arnold Zweigs ‘Ritualmord in Ungarn’ als prosemitisches Tendenz- und Läuterungsdrama. In Arnold Zweig: Psyche, Politik und Literatur. Bern, Lang, 1993. 32-48.
  32. [32]   Alfred Werner: Meet La Bergner. The Jewish Criterion, 1948. október 1., 211-212.; Alfred Werner: Austria’s Anti-Bigotry Film. Commentary, 1948. december, 566-569.
  33. [33]   A Cionizmus Központi Archívuma, Jeruzsálem, C3/340. Levél Ernst Stiassnytól, 1948. június 18. Szintén úgy jellemezték az Aufbauban, 1948. március 26., 11, mint „az első film a felszabadulás óta, amely az erőszak elleni harc része”.
  34. [34] Raphaël Vaelnsi: Le Procès de Pabst. Information Juive, 1949. február 1., 5. Pozitív kritikai recepcióként lásd Helmut Asper: Der Holocaust im fernen Spiegel, 241.
  35. [35]   A velencei nemzetközi filmhéten. Új Idők, 1948. szeptember 18., 172.
  36. [36]   Georg Zivier: Ernst Deutsch und das deutsche Theater. Berlin, Haude & Spenersche, 1964.
  37. [37]   Mint Anne Frank naplója, mely egy határtalanul optimista bejegyzéssel zárul („mert még mindig hiszek az emberi jóságban”), ez az idézet is a reményt próbálja megtalálni a sötétség mélyén.
  38. [38]   Austrian Film on Blood Libel. The Jewish Chronicle, 1953. április 10., 23.
  39. [39]   Alexander Kraut: Tisa-Eszlar Trial. The Jewish Chronicle, 1950. április 14., 16.
  40. [40]    Bob Thomas: Enjoyed Making Film with Hungarians. Daytona Beach Morning Journal, 1968. december 2., 22. Ez egy olyan hírügynökségi cikk, melyet sok amerikai lap átvett.
Erre a szövegre így hivatkozhat:

Michael L. Miller: A vérvád mint rituális kiengesztelés? Tiszaeszlár filmen, a Soá után. Ford. Müllner András. Apertúra, 2017. tél. URL:

https://www.apertura.hu/2017/tel/miller-a-vervad-mint-ritualis-kiengeszteles-tiszaeszlar-filmen-a-soa-utan/