1964-ben, müncheni emigrációjában, Marschalkó Lajos újságíró felidézte Magyarország német megszállását. [1] Húsz évvel azelőtt, írta nosztalgikusan, 1944. március 19-én az EMKE kávéházban ült – előtte, az asztalon, egy kávé rummal. Ahogy kinézett az ablakon, látta, ahogy az SS-csapatok elhaladtak a Rákóczi úton, a belváros és a Duna másik oldala, a kormányzó palotája felé. Ahogy a feketéből „száll, gőzölög a kávé és a rum illata”, a német csapatok mögött, „mint valami furcsa fátyolon keresztül”, Marschalkó megpillant egy másik menetet – magyar mártírokét, akik meghaltak a nemzeti szocialista forradalomért. Mint egy „kísérteties filmszalagon”, a menet élén megjelenik egy fiatal lány képe, Sólymosi Eszteré. [2]

Az EMKE kávézó a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán, Budapest felszabadítása után, 1945 tavaszán. A kép bal szélén a Nemzeti Színház egykori épülete. Fotó: http://emkekavehaz.hu

Az EMKE kávézó a Rákóczi út és a Nagykörút sarkán, Budapest felszabadítása után, 1945 tavaszán. A kép bal szélén a Nemzeti Színház egykori épülete. Fotó: http://emkekavehaz.hu

Egy kép születése

1882. szeptember 8-án küldöttség indult Budapestről Drezdába, az Első Nemzetközi Zsidóellenes Kongresszusra. Ajándékképpen egy festményt vittek magukkal, amely Sólymosi Esztert ábrázolta, egy fiatal lányt, aki néhány hónappal korábban tűnt el Tiszaeszláron. Haláláért a helyi és a Monarchia észak-keleti tartományából, Galíciából jött zsidókat vádoltak. [3] Az esetről napi rendszerességgel tudósított a magyar és a külföldi sajtó – így a drezdai is, a szomszédos Chemnitz-ben pedig falragaszok jelentek meg Sólymosi Eszter történetéről. [4] A korai antiszemiták számára a halott lány szimbóluma lett annak a „veszélynek”, amelyet a keleti – Galíciából és Oroszországból induló – zsidó migráció és a nemrégiben emancipált helyi zsidó közösségek jelentettek a „keresztény nemzetek” számára. A kongresszusra Németországból és a Monarchiából érkeztek küldöttek, hogy közös programot fogadjanak el, és európai mozgalmat indítsanak a migráció megállítására és az emancipáció eltörlésére. [5]

A kongresszus üléseit Drezda központjában, a királyi palota szomszédságában, az akkori Helbig-féle étterem egyik különtermében tartották, [6] ahol a küldöttek az osztrák, a német és a szász uralkodó mellszobra és a Sólymosi Eszterről készült festmény előtt mondták el beszédeiket. A mozgalomnak nem pusztán a tárgyalásokon és a tulajdonképpeni politikai állásfoglalásokon keresztül kellett megformálódnia, hanem a társasági együttlét rituáléin keresztül is. A kongresszus programja – a zárt üléseken túl – a fogadások, kölcsönös köszöntések, ünnepélyes beszédek és más társasági események sorára épült, és a sajtó részletesen beszámolt róluk. [7] E szimbolikus-társasági aktusok segítettek abban, hogy feloldódjanak mindazok a különbségek, amelyek a zsidóellenes attitűdök, nemzeti érdekek és politikai programok eltéréseiből eredtek, és amelyekről a tárgyalásokon nem feltétlen lehetett megegyezésre jutni. A kongresszus ülései és a társasági események maradéktalanul homoszociális környezetben zajlottak: az összes szereplő, legyen bár berlini cipész, magyar nemesember vagy Bismarck unokaöccse, férfi volt – az egyetlen kivétel a halott lány volt, akinek a képe ott függött a megszólalók mögött a falon. [8] A lány képe és a dinasztikus hatalom patriarchális szimbólumai előtt, a társasági együttlét és a politikai viták aktusain keresztül egy homoszociális köteléknek kellett létrejönnie – nem-zsidó férfiak testvéri szövetségének. [9] Ez a társas-szimbolikus és politikai-ideológiai kötelék volt az előfeltétele annak, hogy a kongresszus résztvevői együttesen tudjanak megszólalni abban a szövegben, amelyet a kongresszus kiáltványaként aláírtak. A kiáltványban, amelyet Istóczy Győző készített elő és a küldöttek a kongresszus utolsó napján, szeptember 12-én fogadtak el, kijelentették, hogy az „európai népek” számára bármiféle együttélés a zsidókkal lehetetlen. „Európa – mondták − a keresztény népeké”. A kongressszus felszólította Európa népeit „a jogosult önvédelmi mozgalomnak” megszervezésére, a kormányokat pedig arra, hogy támogassák „saját népeiket” a zsidóság ellen folytatott „önvédelmi harczában”. [10] Noha a kiáltvány nem fogalmazott meg „részletezett programot” a „zsidókérdés megoldására”, valójában nem hagyott más lehetőséget, mint amit a kongresszus radikálisabb résztvevői, így Istóczy is követeltek – a zsidóság kitelepítését Európából.

Ugyanezen a napon, szeptember 12-én este, a kongresszus záró eseményeként a drezdai társasági elit számára nyilvánosan is kiállították a Sólymosi Eszterről készült festményt. A beszéd, amely az Elba másik oldalán, a Lincke-féle fürdő dísztermében, a festmény leleplezésekor elhangzott, megalapozta a képpel szembeni emocionális viszonyulás máig – a történeti kontextusok és a szimbolikus jelentések átíródása ellenére is – meglévő mintáját. A beszédet Ónody Géza tartotta, aki Tiszaeszlár a múltban és a jelenben című, készülő könyvéből olvasott fel egy részletet. [11] Ónody szavai nyomán a hallgatóságnak maga elé kellett képzelnie a szörnyű halált, amelyet a lány – inkább gyerek, mint nő – szenvedett el a zsidó férfiak, egy ellenséges faj kezei között, egyedül, az övéitől elhagyatottan. El kellett képzelnie, ahogy „megmozdulnak a lezárt ajkak”, és az élethű képmás megszólal, hogy elmondja agóniáját és a segítségüket kérje. Át kellett éreznie az anya fájdalmát, amint először pillantja meg a képet, és az ő szemén keresztül kellett a képre néznie. Ahogy a későbbi képkultusz e nyitó jelenetében, úgy a kép hosszú utóélete során is jellemzően férfiak szólalnak meg a kép – és az anya – nevében, hogy elmondják Eszter halálának a történetét: a patriarchális szubjektum helye nyitott, és arra vár, hogy a történet jövőbeli elbeszélői kitöltsék.

A festményen egy fiatal lány volt látható, aki a kép előterében állt, mezítláb, a lába mögött egy ösvénnyel, amely a háttérben ábrázolt zsinagógához, halála állítólagos helyszínéhez vezetett. A ruházat részletei – így a kendő, amelyet az eltűnése napján viselt – egyszerre utaltak származására és az eseményekre, amelyek az eltűnéséhez vezettek, és hamarosan ikonografikus jelekké váltak. A kép egyszerűsége megfelelt az egyszerű életnek, amelyet reprezentált: mindkettő néma volt, és mindkettőt mások szólaltatták meg, hogy jelentésessé váljon és érzelmeket keltsen. Szavak kellettek hozzá, diszkurzus, hogy ez a kép több legyen, mint amit ténylegesen látni lehetett rajta – hogy képes legyen utazni térben és időben, és kapcsolatot teremteni a nézői között.

Ábrányi Lajos: Sólymosi Eszter, 1882. Forrás: Ónody Géza Tisza-Esslar in der Vergangenheit und Gegenwart, 1883.

Ábrányi Lajos: Sólymosi Eszter, 1882. Forrás: Ónody Géza Tisza-Esslar in der Vergangenheit und Gegenwart, 1883.

Másnap, míg a küldöttség hazatért Budapestre, Ónody továbbutazott Berlinbe, ahol a Szociális Birodalmi Párt rendezvényén megismételte beszédét. „Leírhatatlan volt a megindulás – számolt be a sajtó −, „a melyet a szegény Solymosi Eszter esete minden jelenlevőben keltett. A jelenlevők meghatottan és kíváncsian tódultak Solymosi Eszternek […] festett képe elé, a mely a népgyűlési teremben ki volt állítva.” [12] Ez a cikk az utolsó forrás, amely a festmény hollétéről tudósít – a festmény szó szerint eltűnik a szemünk elől a felé tóduló nézők között. A róla készült reprodukcióra azonban hosszú élet várt – széles körben terjesztette a korabeli sajtó, és újra és újra felbukkant az eset utótörténete során.

Feltárul a múlt

1943 januárjában, miközben a tiszaeszlári perről szóló könyvén dolgozott, Marschalkó Lajos ellátogatott az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárába. Ott, „öreg fóliánsok, kutyabőrbe kötött verseskötetek, … lúdtollal írt kéziratok” [13] között, úgy érezte, megértett valamit. A kézirattárban egy régi újságcikk-gyűjteményt olvasott, amelyett az 1880-as években állított össze Bonyhádi Perczel István a „zsidókérdésről”. A hetvenöt kötetes gyűjteményben Marschalkó zsidóellenes cikkeket talált a tiszaeszlári perről, amelyek egyszeriben feltártak előtte valamit, ami rejtve maradt a megelőző fél évszázadban. A cikkeket olvasva megértette, hogy 1882 volt a vereség éve. Nemcsak, hogy felmentették a gyilkosokat, és elkendőzték az igazságot, de a zsidó tőke és a sajtó összefogott, hogy elnyomja a zsidóellenes nemzeti ellenállást, félreállítsa hőseit, és kiterjessze hatalmát a nemzet fölött. Marschalkó olvasatában Tiszaeszlár mindinkább az összes későbbi katasztrófa rejtett okaként jelent meg: háborús vereség 1918-ban, forradalom 1918-ban és 1919-ben és a Nagy Veszteség, az ország felosztása 1920-ban – minden itt kezdődött. „Abban a pillanatban − írta később a könyvében −, „mikor a nyíregyházi törvényszék kimondotta az ítéletet, fél évszázadra eldőlt a magyar sors. Magyarország, amely alig másfél évtizeddel ezelőtt emancipálta a zsidókat, legyőzötten és megalázottan ott feküdt a hódító idegen fajta lábai előtt.” [14]

Ha 1882 a vereség éve és minden későbbi veszteség jelképe és rejtett eredete, a jelen az igazság feltárulásának régóta várt pillanata. A múlt, amely itt feltárul, territórium, amely egészen mostanáig idegen uralom alatt állt: a múltat megszállta a zsidó „intellektuális imperializmus”, és elidegenítette a nemzettől. Így történt, hogy 1882 óta „a nemzet elfeledkezett történelméről”. A magyarázat olyan, mintha a baloldali kritika szókincsét fordítanánk át rasszista diszkurzusba: „A zsidóság tudta, hogy az ő hatalmának alapja a magyar tömegek tudatlansága, a zsidókérdés nem ismerése. Most a magyarságnak is rá kell döbbennie arra, hogy az ő megmaradásának, védekező harcának bázisa a tudás, a tények megismerése, az igazságok feltárása.” [15] De most „feltárul a múlt”, ahogy az egyik cikk címe mondja. A múlt egy elmerült Atlantisz, mondja egy másik, amely most bukkan a felszínre az elidegenedés és a feledés mélyéről. [16] A jelen a hirtelen felismerés pillanata, amelyben belelátni az eltűnt múlt mélyére, és amelyben megértjük, hogy az elidegenedés még mélyebb volt, és az „idegen üledék” még masszívabb, mint gondoltuk. A zsidóság egy túláradó, végtelen tenger, amely valaha elöntötte Atlantiszt (Marschalkó gyakran emlegeti a Talmud „végtelen betűtengerét”, a zsidók keresztényekkel szembeni „gyűlöletének” forrását), [17] és lerakódott „üledék”, amely a nemzeti múlt egész felszínét elfedi. [18] A felismerés fenséges pillanatában az elidegenedés felszámolása szinte lehetetlennek tűnik, a feladat szinte erőn felülinek.

Újra megtanulni az elfelejtett múltat, felnyitni a jelennek, és újra sajátunkká tenni – mindez filológiai technikákat igényel. Bonyhádi Perczel újságkivágásai és a „zsidókérdés” iránti érdeklődésének materiális nyomai – zöld és piros lapszéli jelölései – egy zsidóellenes tartás lenyomatai, amely a távoli múltból merül fel, egy régimódi vidéki nemesember méltóságával. A következő hónapokban a radikális sajtó részleteket közöl a Bonyhádi Perczel-féle gyűjteményből, amelyeket a „zsidó uralom korai napjaiból” fennmaradt „kísérteties mozaikkövekként” [19] mutatnak be, amelyekből a figyelmes olvasó rekonstruálhatja a múltat. De persze nem csupán a régi olvasók nyomai teszik jelenné a múltat. A nemzeti könyvtár, ahol a Bonyhádi Perczel-féle gyűjteményt ma is őrzik, [20] Marschalkó cikkében hallucinatórikus hangok helyszíne. A kutatóterem csendjében, a „feketés-barna köteteket böngészve”, Marschalkó a „magyar látók” hangját hallja. Istóczy, Ónody, Verhovay, elénk lépnek „hatvan év távolából”, és megjövendölik a katasztrófát, amely később éri el majd a nemzetet. A gyűjtemény „kísérteties olvasmány”, mert megelevenednek belőle a holtak, hogy a múltról és a jövőről beszéljenek.

A halottak hangja, ahogy a könyvtárban megszólalt, ott visszhangzik még a március 19-ről szóló későbbi visszaemlékezésben is. Amint elképzeli a mártírok menetét, élén Sólymosi Eszterrel, és a „zsidó uralom” közeli végét, Marschalkó Istóczy hangját hallja, ahogy kijelenti: „mi magyarok meghódított néppé lettünk”. [21] Ez az a lecke, amelyet Marschalkó a „kísérteties olvasmányból” (és más forrásokból) tanult, és nem felejtett el az emigráció későbbi évtizedei alatt sem. És valóban – a modern antiszemitizmus számára ez a lecke volt a legalapvetőbb. Az emancipáció utáni zsidóellenesség – legalábbis Németországban és Ausztria-Magyarországon – azzal az „őszinte és nyílt beismeréssel” indult, ahogy Wilhelm Marr mondta 1879-ben, hogy „mi vagyunk a legyőzöttek.” „Elég jól megismertük a zsidókat – magunkat azonban félreismertük. […] A zsidóság leigázta és alávetette a nyugati világot, és mi vagyunk a legyőzöttek. […] Nyugodjunk bele az elkerülhetetlenbe, ha már megváltoztatni nem tudjuk: Finis Germaniae.” [22] Marr írásait, amelyek nyomán az „antiszemita” kifejezés elterjedt, a „kétségbeesés brutalitása” [23] tette népszerűvé, azaz melankolikus retorikája és hozzájárulása egy új szubjektum létrejöttéhez. A modern antiszemitizmus ezen az új „felismerésen”, a „legyőzött szubjektum” tanításán alapul, és olyan diszkurzív gyakorlatokat teremtett, amelyek előállítják és elsajátíttatják ezt az „én”-t. Ez az „én” az, amely a német megszálláskor Istóczy hangját hallja, és ezt a hangot idézi fel újra, amikor később, a háború után újrateremti magát.

Beszélő helyek, megszólaló emlékek

A „magyar látnokokra”, az antiszemita mozgalom elfeledett hőseire csak „ebben a csendes könyvtárban” lehet emlékezni, írja Marschalkó a nemzeti könyvtárról: Budapest, a zajos város, az „idegen Bábel” elfeledte őket. És valóban, ahogy egy későbbi cikk sugallja, ha valaki a hősi múlt alakjainak eleven emlékét kereste, el kellett hagynia a fővárost. 1943 áprilisában az Egyedül vagyunk újságírója meglátogatta Istóczy lányait Rákosszentmihályon (akkoriban önnálló község, ma része Budapest 16. kerületének). Istóczy ugyan sohasem élt itt (a házat lányai a halála után vették meg), a távoli, kieső hely mégis az apa kísérteties jelenlétének auratikus helyszíneként jelenik meg: „Körülnézek a szerény, polgári kényelemmel berendezett fogadószobában, és az az első érzésem, hogy itt még mindig Istóczy György utolsó éveinek elhagyatottsága, nagy-nagy magányossága kísért.” [24] A hely „aurája” és Istóczy lányainak személyes emlékei együtt hitelesítik a felidézett történeteket, amelyeket az idős nővérek úgy mondanak el, „ahogy apa mesélte”: a korai, dicsőséges évekről, a drezdai utazásról, a küldöttek ünnepélyes fogadtatásáról és a Sólymosi Esztert ábrázoló festményről. Az újságíró ezzel szemben felidézi a negyed századdal későbbi, „kopott kísértetet”, amint magára hagyatottan utazik az 1900-as évek Magyarországán, a könyveit árusítja és előfizetőket gyűjt. „Igazán nem gondoltuk, hogy édesapát valaha felfedezik.” Istóczy lányai az „elmerült Atlantisz” tanúi, egy olyan múltté, amely 1943-ban már távoli volt ugyan, de még eléggé közeli ahhoz, hogy ismerőssé, familiárissá lehessen tenni. Ehhez – a filológia hagyományos technikái mellett – jelentésekkel telített topográfiára és személyes, szóbeli emlékekre is szükség volt.

Egy évvel később, 1944-ben, Marschalkó Tiszaeszlárról írt könyve kapcsán Megyery Ella újságírónő idézi fel nagyapjának, Korniss Ferencnek az emlékét, aki valaha a tiszaeszlári perben a nyíregyházi törvényszék elnöke volt. „Az idők fogyásával elfogynak élő szereplői, legalább is szemtanúi, közvetlen ismerői ennek a […] drámának.” [25] Megyery visszaemlékezései a Tisza mellé, nagyapja birtokára, a szerző gyerekkorába vezetnek: felidézi egy „tikkasztó, igazi alföldi nyár” emlékeit és a régimódi, zárkózott „falusi nagyúr” alakját, aki csak akkor egyszer nyílt meg unokájának, hogy elmondja az igazságot a perről, amelyről egész életében hallgatott. Megyery cikkében saját személyes emlékei „hitelesítik” Marschalkó könyvét és a szóbeli örökség, amelyet állítólag nagyapjától kapott. Hasonlóan az Istóczy lányaival készült interjúhoz, Megyery cikke is azt mutatja, hogy a második világháború idején 1882 még innen volt a transzgenerációs emlékezet mozgó határán, [26] és ezért meg lehetett még szólaltatni a személyes emlékek hangján. Ehhez el kellett hagyni – legalább képzeletben – mind Budapestet, mind a könyvtárakat, amelyek tele voltak idegen hangokkal és a nyelvek bábeli zűrzavarával.

A betűk forradalma

1944-ben, a június 1-jei könyvnap előtt Marschalkó felment a várba, ahol a sajtó- és a könyvkiadás március 19. után kinevezett kormánybiztosának, Kolosváry-Borcsa Mihálynak az irodája volt. Ide érkeztek azok a jelentések, amelyeket egy április 30-i rendelet értelmében a könyvtáraknak kellett elkészíteniük a zsidónak tekintett szerzők állományukban lévő műveiről. A rendelet hatálya alá eső könyveket később be kellett szolgáltatniuk, hogy egy papírüzemben újrahasznosítás céljából feldolgozzák őket. Végignézve a listákon Marschalkó megtalálta a „fertőzés gócpontját”, a Fővárosi Könyvtárat, amely a „legterjedelmesebb jegyzéket” állította össze a betiltott szerzők könyveiből, és amely fiókkönyvtárain keresztül az egész várost behálózta. [27] Átnézve a listákat, Marschalkó „átlátta” az egész várost – az „idegen Bábelt”, ahogy Budapestet nevezte, az „elzsidósodott fővárost”, amely ott feküdt a vár alatt. A várból végignézni Pesten – ez magában foglalt egy hatalmi tekintetet, amely beíródott a város geográfiájába és a vár szimbolikus használatába.

Március 19. óta Budapesten megindult a város faji átstrukturálása. Április elején, válaszul az első légitámadásokra, a budapesti zsidóknak először kellett nagy számban elhagyniuk otthonaikat. Ahogy a budapesti zsidóság gettósításának későbbi szakaszai is, ez az első is egyszerre követett szimbolikus, anyagi és stratégiai megfontolásokat. [28] A bombázásokat a „keresztény Európa” elleni támadásnak tekintették, és „zsidó befolyással” magyarázták. [29] A rendeletet a „belső ellenséggel” szembeni intézkedésnek állították be, megtorlásul a háború által addig megkímélt főváros bombázásáért. A rendelet nyomán a lakások felszabadultak „keresztény” használatra, és – a későbbi deportálás előfeltételeként – elkezdődött a budapesti zsidóság térbeli koncentrációja. Június elejére szegregálták a város nyilvános tereit, és elkészültek a tervek egy elszórt, 2600 házból álló gettó felállítására, ahová a hónap végéig kellett átköltöznie Budapest zsidóságának. Április közepétől az egész országban gettókat állítottak fel, májusban pedig megindult a vidéki zsidóság deportálása a haláltáborokba.

Április elején, a légitámadások kapcsán Marschalkó a háború sújtotta város „szellemi feltámadását” látta maga előtt. A pincéből – írta − „egymás kezét fogva, […] lélekben megújulva, véresen, de tisztán” egy új és „eltiporhatatlan közösség” lép majd ki. [30] A pincékben, ahol semmi „nincs, ami elválaszt”, az etnikai kötelék felszámolja az ideológiai és osztályellentéteket. Ez az új, férfias, etnikai közösség volt az, amelynek a „faji Magyarországon” meg kellett születnie. A háborúban, amely március 19-e után végül elérte a várost, megsemmisül az „idegen Bábel”, de „a másik Budapest”, ahogy később írta, „a magyar főváros, Budavár utóda most születik meg”. [31] Ekkor, 1953-ban felidézte a „magyar élet különös csodáját”, a hisztérikus, „örök pánikban élő” metropolisz átváltozását a „hősök városává.” Ugyanitt visszaemlékezett arra is, ahogy az édesanyja fogadta, miután hazatért egy légitámadás után: „Ugye nem féltetek?” [32] A várost, mint a fiúkat, férfivá kellett nevelni, és meg kellett tisztítani minden nőies, zsidó, idegen elemtől.

De a feltámadásnak a szellem, azaz a szavak és a betűk világából kellett jönnie. A magyar fajpolitika képviselői – a 19. századi nacionalizmus örököseiként – a nemzeti közösséget a kultúrából, azon belül is az írott kultúrából eredeztették, még ha etnikailag („fajilag”) kizárólagosnak gondolták is. Így, hasonlóan a város „térbeli forradalmához”, [33] amelynek Budapestet „zsidómentessé” kellett tennie, végbe kellett mennie a betűk forradalmának is.

Június 1-én és 2-án Marschalkó a Magyar Könyvnapon dedikálta Tiszaeszlár. A magyar fajvédelem hőskora című könyvét. A könyvnapon, a magyar irodalom évenkénti ünnepén, ahogy ma is, a kiadók sátrakat állítottak fel szerte a belvárosban, a közönség pedig körbejárt, hogy lássa az újdonságokat, és találkozzon az írókkal. Június 1-én, a nyitó napon közölt cikkében Marschalkó az első, „zsidó írók, zsidó kiadók nélküli” könyvnapként ünnepelte az eseményt, amelytől „a magyar író és a magyar közönség boldog, szerető egymásra találását” várta. [34] Marschalkó könyve újra elmesélte a tiszaeszlári történetet, ahogy az antiszemita hagyomány ráhagyta – Sólymosi Eszter eltűnését, a pert, a vádlottak felmentését stb. –, de amiről igazából szólt, az valóban a magyarok egymásratalálása volt, a múlt- és a jelenbelieké. „A zsidóság elleni önvédelmi kűzdelmünkben nem hagyhatunk magára egyetlen magyart sem, mert ha megtennénk, ha nem fognánk meg a kis Sólymosi Eszter szellemkezét, ha nem szorítanánk magunkhoz minden magyart, akkor újra évtizedekre veszne el a becsület, a szabadság, az igazság értelme.” [35] Ahogy a sajtó később beszámolt róla, a könyv példányai már az első napon elfogytak. [36]

Bár a Tiszaeszlár magánkiadásban jelent meg (és a debreceni Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadó Vállalat nyomta), június 1-jén Marschalkó a Stádium, az „első fajvédő kiadóvállalat” [37] standjánál dedikálta, amely – többek között – Gömbösről írt könyvét és a Függetlenség című napilapot is kiadta. A Stádium 1921-ben jött létre, és Gömbös sajtópolitikájának köszönhetően a harmincas évek végére az egyik legjelentősebb szélsőjobboldali kiadó lett. [38] A könyvnapra megjelent interjújában Marschalkó így emlékezett vissza a kiadás körülményeire: „Mikor a Függetlenségben két évvel ezelőtt írni kezdtem az eszlári per történetének kivonatát, Kállay Miklós m. kir. miniszterelnök személyes parancsára be kellett tíz nyúlfarknyi folytatásban fejezni az egészet. Aztán szerzői jogomat próbálták elvitatni. Mikor ezen is túlestünk, az egész kézirattal el kellett menni Debrecenbe, mert reménytelen volt, hogy az akkori cenzúra engedélyezze a könyvet. Féléves tusakodásba került, míg végre a debreceni ügyész kiadta az engedélyt és elkészült a könyv.” [39] A Tiszaeszlár kiadástörténete tehát lenyomata a március 19. utáni fordulatnak, Sólymosi Eszter története pedig szimbolikus jelölője a határnak, [40] amelyet a könyv átlépett, és amely ekkorra, a június 1-jei könyvnapra érvényét vesztette. A sajtóhirdetésekből kiderül, [41] hogy a Stádium sátra a Nagykörúton volt, a Nemzeti Színház akkori (később, 1965-ben lebontott) épületének a sarkán – azaz épp szemben az EMKE-vel, ahonnan március 19-én Marschalkó látta bejönni a német csapatokat, és ahol elképzelte, későbbi visszaemlékezése szerint, a magyar mártírok menetét, élén Sólymosi Eszterrel. Most, hogy a róla írt könyvét dedikálta, visszanézhetett a kávéházra, a Rákóczi út másik oldalára, és elgondolkodhatott a kulturális forradalmon, amely a megelőző néhány hónapban végbement.

Ha valaki azt kérdezné, hosszú történetének ezen a pontján, hogy „mit akar Sólymosi Eszter képe” [42], és „megmozdulnának a lezárt ajkak”, ezt mondanák: „Tisztítsátok meg a városaitokat és a könyvtáraitokat!” Június 1-jén, a könyvnapon Marschalkó már tudta, hiszen nemrég nézte meg a listákat a kormánybiztos irodájában, hogy „egyelőre félmillió zsidó könyvet semmisítenek meg.” [43]

A beszolgáltatott könyveket június 15-re átszállították egy papírüzembe, a városhatáron túlra, ahol a kormánybiztos ünnepélyes körülmények között indította el a megsemmisítésüket. A sajtó részletesen beszámolt az újrafeldolgozás folyamatáról, és a technikai eljárás lépéseit lefordította a szimbolikus jelentések nyelvére. A „zsidó könyv – írták − „megszűnt hatalom lenni, anyag lett belőle, tehetetlen celluloid-tömeg.” A zúzógép eltünteti az egyes szerzők közötti különbségeket, és „egyforma szürke papírpépet gyúr mindegyikből”, amelyből aztán „fehér papír [lesz] a magyar író asztalára.” [44] A lapok fotósorozatokban mutatták be az eljárás egyes lépéseit, és a képeket időnként szeriálisan helyezték egymás alá, mint a filmkockákat, az újrafeldolgozás folyamatát érzékeltetendő. Az ünnepségről filmhíradó is készült, amelyet a mozikban vetítettek. A híradó első képein öltönybe és egyenruhába öltözött férfiakat látunk, amint belépnek az üzem területére, és elindulnak a kamera felé, egy vonalban, középen a kormánybiztossal. [45] A jelenet a megnyitó ünnepségek képeire emlékeztet: mintha egy küldöttséget látnánk, amely azért érkezett, hogy ünnepélyesen felavasson vagy átadjon valamit – egy új üzemet, művelődési központot vagy lakótömböt. És valóban, a papírgépeknek nem csupán elpusztítaniuk, hanem előállítaniuk kellett valamit: új papírt, új kultúrát, új közösséget.

Az eseményről tudósító cikkek önvizsgálatra szólították fel az olvasókat, és megjegyezték, hogy az átalakulás folyamata akkor lesz csak teljes, ha, miként a „szennyezett papírból”, a „magyar szellemből, a magyar lélek mélyéből is ki tudjuk lúgozni a mérgező idegen betűt.”[46] Ahogy az antiszemita filológia, a könyvek újrafeldolgozása is – foucault-i értelemben – a (faji) szubjektum előállításának a technológiája volt. A pusztítás képei így felidézték képzeletbeli ellenképüket, az új közösséget, amelynek meg kellett születnie a „szellemi feltámadásból”.

Néhány hónappal korábban, március végén Marschalkó így magyarázta a készülő intézkedéseket: „lehetetlen, hogy az összes zsidó írók, akik meghaltak, vagy réges rég kiemigráltak Amerikába, itt maradjanak műveikben, és a tömeg által is hozzáférhető kölcsönkönyvtárak, nyilvános olvasókörök révén tovább fertőzzenek”.[47] Noha úgy tűnik, mintha csak azok nyugtalanítanák, akik már meghaltak vagy „réges rég kiemigráltak”, azért elég világosan kihallani belőle az aggodalmat, hogy azok, akiktől nemsokára megszabadul majd az ország, esetleg itt maradhatnak a műveikben. Hiszen a halottak, ahogy a nemzeti könyvtárban tett látogatásából is tudhatta, elénk léphetnek a régi lapokról, hogy megszólaljanak, akár „hatvan év távolából” is vagy többől.

kép Marschalkó Lajos 1944. június 15-én, Kolosváry-Borcsa Mihály mellett.

Marschalkó Lajos 1944. június 15-én, Kolosváry-Borcsa Mihály mellett.

Zsidók, oroszok, feketék (transzformáció)

Az április eleji légitámadások kapcsán írt cikkében Marschalkó a „zsidók bombáiról” beszélt, amelyek „tépik, szaggatják gyermekeink testét”. [46] Egy másik cikkében „Amerika zsidó urai” és „néger bombázók” támadtak a magyar gyermekekre, akiket a cikk „új Sólymosi Esztereknek” nevezett. [47] Később újra „gyerekgyilkos, sötétbőrű négereket” és „elálló fülű zsidó légi-hősöket” látott a légitámadások mögött. [48] A cikkek a zsidó- és a feketeellenes rasszizmus összekapcsolásának régi hagyományába illeszkedtek, és az „abnormális” maszkulinitások, a nőies-manipulatív és a nyers-barbár férfi montázsát állították elő. [49] Sólymosi Eszter képe története során különféle „idegenek” képét tudta felidézni, és különféle rasszizmusok konstellációit hívta elő. 1882-ben „muszka zsidókat” vádolni Sólymosi Eszter eltűnéséért (értve alatta az 1881-82-es oroszországi pogrom elől menekülő „keleti” zsidókat) alighanem oroszellenes felhangokkal is bírt. 1944-ben a Függetlenség olvasói Budapest utcáin a (fekete-)amerikai és a szovjet katonák rasszizált képei mellett sétáltak el.

Szennik György, 1944. Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar

Szennik György, 1944. Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar

 

Szennik György, 1944. Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar

Szennik György, 1944. Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar

 

Klösz György, 1944. Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar

Klösz György, 1944. Fotó: Fortepan/Lissák Tivadar

Sólymosi Eszter mítikus alakján keresztül beszélni a légitámadások áldozatairól és a zsidó- és feketeellenes képzelet nyelvén az ellenségről – mindez szimbolikus átvitel és helyettesítés volt. Egy jóval később, 1966-ban Münchenben írt cikkében Marschalkó újra felidézte az 1944. április eleji bombázást. Ez a cikk, amely különösebb transzformáció nélkül jár el, és képes hangot adni a személyes érzelmeknek és a sokk nem múló tapasztalatának, közelebb visz bennünket az események traumatikus magjához: „Huszonkét év távlatából, ha rosszul alszom, zivataros álmaimban még mindig a Szent László kórház vértől mocskolt fehér köpenyes orvosait, az átkozódó tűzoltókat, rendőröket látom, és – jaj, Uramisten – a ruháskosarat, amely tele volt letépett gyermekfejekkel, karocskákkak, lábacskákkal. Ez az egyetlen nap volt, amikor megbántam, hogy újságíró lettem.” [50] A rasszizmus persze nem következménye az ilyen jellegű traumatikus tapasztalatoknak, de talán egy módja e tapasztalatok transzformálásának, amely anélkül „beszél” róluk, hogy valóban artikulálná és feldolgozná őket. 1944-ben, az első légitámadást követő hónapokban Sólymosi Eszter alakja e transzformáció médiuma lett.

 Az égő Szent László Kórház, 1944. április 3.

Az égő Szent László Kórház, 1944. április 3.

Férfihang

Május 4-én a Magyar Rádióban Kiss Ferenc olvasta Erdélyi József Sólymosi Eszter vére című versét. A tudósításokból kiderül, hogy a műsort a március 19. utáni kulturális fordulat szimbolikus aktusaként rendezték meg. Kiss Ferenc a Horthy-kor népszerű színésze, és – a Nemzeti Színház örökös tagjaként (1937-től), a Színművészeti Akadémia igazgatójaként (1937-től) és a szakma „zsidótlanítására” felállított Színművészeti és Filmművészeti Kamara elnökeként (1939–1942) – a kulturális élet irányításának egyik befolyásos szereplője lett. [51] A megelőző években, a Kállay-kormány idején azonban valamelyest háttérbe szorult, és a rádiós fellépéseiről is le kellett mondania. A május 4-i műsorral a visszatérését ünnepelték. Erdélyi József verse 1937-es megjelenése óta szintén jelképe lett a rezsim radikális (jobboldali) ellenzékének: hasonlóan Kiss fellépéséhez, az előadása határátlépésnek – egy még radikálisabb faji politika jelének – minősült. A május 4-i műsorban a Sólymosi Eszter vére együtt hangzott el Liszt Nándor Magyar Rozika című versével – Liszt a Függetlenség irodalmi szerkesztője, a Nemzeti Színház főtitkára és március 19. után a rádió irodalmi osztályának vezetője volt. Liszt verse a légitámadások áldozatairól szólt, és költői átirata volt Marschalkó korábbi cikkének – vagy fordítva, a cikk eredt a versből. [52] A vers első sorában mindenesetre Erdélyi versének utolsó szakasza visszhangzott, azaz a két verset egymás után olvasva létrejött a cikkben is sugallt társítás Sólymosi Eszter és a légitámadásokban meghalt „magyar Rozikák” között. Ez a transzformáció, amely a háború iszonyatos hatásait átfordította az antiszemita képzelet populáris nyelvére, a négy férfi közös munkájának az eredménye volt.

Marschalkó és Liszt régi munkatársak voltak: az utóbbi valaha szerkesztője volt a Fehér Lapok című debreceni ellenforradalmi újságnak, ahol Marschalkó 1921-ben a pályáját kezdte. Később, az 1930-as évek második felében mindketten Budapestre jöttek, ahol a Gömbös Gyula által elindított, Kolosváry-Borcsa által szerkesztett Függetlenség munkatársai lettek (Liszt 1937-től, Marschalkó 1939-től). Úgy látszik, mindkettőjüket megihlette Erdélyi verse, amelyet Marschalkó mottóként használt Tiszaeszlár című könyvében. Marschalkó „a fajvédő Magyarország nagy költőjének” tartotta Erdélyit, [53] és a verset a perről szóló lappangó tudás egyik forrásaként kezelte. Bár az igazság Sólymosi Eszter haláláról sokáig rejtve volt, „nagyon lent, […] nagyon nagy népmélységekben” tovább élt róla valami „homályos tudat”. [54] Az elődöknek a nemzeti könyvtárban megszólaló hangja, a peranyagok antiszemita olvasata és az utódok transzgenerációs emlékei mellett ez a népi tudás őrizte meg a múlt igazságát. Ez a „népmélységekben” tovább élő tudás volt az, amely Marschalkó szerint Erdélyi versében megszólalt. Erdélyi, Marschalkó és Liszt nem sokkal később, a könyvnapon együtt dedikálták új könyveiket a Nemzeti Színház sarkán: Erdélyi új verseskötetét, Liszt egy cikkgyűjteményt, Marschalkó pedig a Tiszaeszlár című könyvét, benne a mottóként használt verssel. [55] A vers maga Bary Józsefnek, a per vizsgálóbírójának volt ajánlva. [56] Az ajánlások lánca így egymásba kapcsolta Sólymosi Esztert, Baryt, Erdélyi Józsefet, Marschalkót, a versben megszólaló népi tudatot – és minden olvasót, aki a könyvnapon megjelent, és nem mulasztotta el dedikáltatni a példányát. A magyarok „boldog egymásratalálása” a könyvnapon így jött létre írásos aktusokon – és a könyvnap szociális aktusain – keresztül.

A május 4-i műsorról készült tudósítások azonban nem annyira a versekre és szimbolikus jelentésükre, hanem elsősorban a népszerű színészre koncentráltak. „Nagy napja volt ez a rádióhallgatóknak”, írták, és a színész visszatérését ünnepelték. [57] A tudósítások a színész hangjáról, testi megjelenéséről és beszédmodoráról szóltak, amelyeknek éppúgy politikai jelentésük volt, mint Kiss állásfoglalásainak, szerepének a „Színművészeti Kamarában végrehajtott nagy tisztogatásokban”, vagy annak a ténynek, hogy „a Színművészeti Akadémián évek óta nincs zsidó növendék.” [58] A cikkek a színész „meleg hangját” dicsérték, amelyet a hallgatók „a szó legszorosabb értelmében nélkülöztek”. Arcvonásait archetipikusan magyarnak írták le, és újra és újra kitértek „robosztus” testfelépítésére. A színész „elpusztíthatatlan erejű férfiként” [59] jelent meg, akinek „őserőtől duzzadó” [60] művészete megfelelt testi adottságainak. Beszéde közel állt a vidékéhez, „magyar színész” ugyanis, ahogy maga mondta egy későbbi, az élettörténetének szentelt műsorban, „csak magyarul beszélhet, és nem körúti zsidó magyarsággal.” [61] Ha Erdélyi versében mélyen rejlő népi tudás szólalt meg, a rádióhallgatók Kiss előadásában e népies világ hangját hallhatták. A színész szereplései tehát az etnikai maszkulinitás egy képének nyilvános megjelenítéséről és megerősítéséről szóltak. Ez a kép volt az, amely – testi, kulturális és ideológiai sajátosságaival – kirajzolódott a híradásokból. Mindez arra utal, hogy a műsor kapcsán újratermelődtek azok az emocionális és pszicho-szociális minták, amelyek valaha létrejöttek Sólymosi Eszter képének születésekor. A halott lány(ok) története mellett az etnikai maszkulinitás (állítólagos) sajátosságaiban – a hang melegségében és erejében, az archaikus arcvonásokban, a test robosztusságában, a vidékies beszédben – lelt közös élvezet volt az, amelynek hozzá kellett járulnia az etnikai közösség megerősítéséhez. A sajtócikkek felkészítették a hallgatókat arra, hogy a rádió előtt ülve meghallják, felismerjék és elképzeljék a férfiasság etnicizált jegyeit.

Május 4-re, amennyire ez lehetséges volt, a zsidó magyarokat elzárták a rádióadások hallgatásától, sugárzásától és készítésétől. Egy április 19-i rendelet értelmében be kellett szolgáltatniuk rádiókészülékeiket, amelyeket aztán „nemzetvédelmi szervezeteknek” továbbítottak. [62] Mint a kor leggyorsabb tömegmédiumát, a rádiót a légvédelemben is használták, ezért a rádióhallgatók számára, akik rajta keresztül értesültek a légiveszélyről, valóban „nélkülözhetetlen segítőtárs” [63] volt. A Magyar Rádiótól elbocsátották a kevés zsidó származású alkalmazottat, aki 1938 után még ott dolgozott. [64] A rádióadásokat körülményesebb volt szűrni, és a szerkesztőknek – különösen, ha többszerzős hangfelvételekről volt szó – időnként meg kellett elégedniük az anyag anonimizált sugárzásával. [65] Akárhogy is, a május 4-én adásba került verseknek egy etnikailag definiált férfitestből kellett megszólalniuk egy etnikailag definiált (rasszizált) fogadó-adó rendszerben.

Május 4-én este, nem sokkal a versek elhangzása után, a rádióhallgatók A zsidókérdés Magyarországon című sorozat nyitó előadását hallották. [66] Az előadásokat Bosnyák Zoltán, a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet igazgatója írta, és hetente egy-két alkalommal sugározták. Az utolsó, harminckettedik adás augusztus 29-én hangzott el, és a Magyar Rádió történetének addigi leghosszabbb egybefüggő programját zárta le. [67] Az előadások, amelyeknek könyv formában is meg kellett volna jelenniük, [68] mintha szócikkei lennének a magyar antiszemitizmus képzeletbeli enciklopédiájának, egy jövőbeli tudáskánon elemei: A zsidóság Magyarországon 1867-től napjainkig, A magyar fajvédelem előharcosai: Istóczy, A magyar fajvédelem előharcosai: Simonyi, A magyar fajvédelem előharcosai: Verhovay, A zsidók az 1918-as összeomlásban, Budapest zsidó megszállása, Magyar föld zsidó kézen, Gyáriparunk elzsidósodása, A zsidóság társadalmi tagozódása, Zsidó térhódítás a szabad pályákon, Irodalmunk elzsidósodása, Zsidók a magyar színpadon, A társadalom feladata a zsidókérdés megoldása terén stb. [69] Az előadások felidézték az egykori drezdai utazást és a zsidóellenes kongresszust is, amelyet a jelen eredetpontjaként írtak le: „A drezdai Helbig étterem különtermében hatvan év előtt a magyar és a német előharcosok között létrejött bajtársi együttműködés most hozza meg gyümölcsét. Magyarország végre megszabadul a zsidó[k] uralma alól […]”. [70] Ez a „bajtársi együttműködés”, amelytől egyenes út vezetne az 1944. március 19. utáni „faji Magyarországig”, természetesen távol állt a német-magyar szövetség (katasztrófális) történeti realitásától, és nem létezett máshol, mint a képzelet és a múlt szimbolikus használatának birodalmában. Mindenesetre a sorozat, amelyet május 4-én a Sólymosi Eszter vére című vers nyitott meg, az utolsó előadásban Istóczy alakjának és a 12 röpiratnak a felidézésével zárult: „Ki a zsidókkal Magyarországról! Ki a zsidókkal Európából!” [71] Addigra, augusztus végére a magyar zsidóság jelentős része elpusztult, azokra pedig, akik megmaradtak még – főként Budapest zsidósága –, a következő hónapokban iszonyatos szenvedés és további veszteségek vártak.

Nosztalgia

1956 szeptemberében Marschalkó nyílt levelet írt Páger Antalnak, a Horthy- (és nemsokára a Kádár-) kor ünnepelt színészének, akit éppen akkor rehabilitáltak és hoztak haza argentínai emigrációjából. [72] Páger „fejezte ki legjobban mindazt – írta − „amiről álmodtunk, amiben hittünk: a […] színpadon ő volt az új, fajvédő Magyarország, a népi erők megjelenése, a tudatos intelligencia, szemben Kiss Ferenc robosztus ösztönösségével.” [73] Levelében Marschalkó felidézett egy augusztus végi napot, 1944-ből, amikor „angol-amerikai repülőgépek szálltak a mi szép Budapestünk fölött és valahol a soroksári úton égtek a benzíntartályok [, m]i pedig a Te Tamás-utcai villád kertjében sétálgattunk.” A müncheni „DP lakótelep szélén”, [74] azaz a periféria perifériáján Marschalkó felidézi látogatását a híres villában. A villát a kor modernista stílusában építették, és Páger és felesége, Komár Júlia csillogó életének színtereként gyakran szerepelt a korabeli lapokban. A megelőző hónapok kulturális fordulata kellett hozzá, hogy Marschalkó, a „Függetlenség egyszerű munkatársa”, [75] ahogy később nevezte magát, eljusson a pár otthonába. Nyolcadik kerületi otthonából, az akkori Bangha Béla (később, 1950-ben, amikor az ÁVH ott járt, hogy kikérdezze a lakókat egykori szomszédjukról, [76] már Krúdy Gyula [77]) utcából át kellett mennie a Duna másik oldalára, fel az Orbánhegyre, a Tamás utcáig – ahonnan aztán, visszatekintve, el lehetett látni egészen Pest déli pereméig, a Soroksári útig és az égő üzemekig. Itt fent a részese lett valaminek, amit a másik oldalon elterülő ipartelepektől, a halál központjaitól számított térbeli távolság – magyarán: az osztálykülönbség – tett lehetővé. A villa kertjében sétálva, idézte fel később, a beszélgetés a Tiszaeszlárról készülő filmre terelődött, amelyet – legalábbis így emlékezett – Páger akart megrendezni az ő könyvéből. Háttérben az égő várossal, az újságíró és a híres színész felidézte Sólymosi Eszter mitikus történetét. Ez a történet segíthetett abban, hogy a légitámadás iszonyatát átfordítsák valami kellemesebbe: abba az élvezetbe, amelyet a „szép Budapest” látványa nyújt, és a tudat, hogy mindketten részei az új Magyarország elitjének, osztoznak a kor common sense-ében, végre birtokba vehetik az elidegenített múltat, és élhetnek előjogukkal, hogy a halottak – de legalábbis szimbolikus helyettesítőjük, Sólymosi Eszter – nevében beszéljenek. Ez a szimbolikus helyettesítés volt az egyik előfeltétele annak, hogy érzelmileg érintetlenek maradjanak mindattól, ami beszélgetésük közben a várossal történt – de legalábbis annak, hogy a rettenetet utólag nosztalgiába lehessen fordítani.

Addigra, amikor a levelet írta, Marschalkó természetesen rég elveszítette azokat az előjogokat, amelyeket azon az augusztusi napon megélt, és többek között annak az esélyét is, hogy valaha befejezze a Págerrel (állítólag) közösen tervezett filmet. Noha a film 1944 májusában feltűnt az „új filmgyártási menetrend első filmjei” között, [78] végül sohasem készült el. [79] Június 1-én, a könyvnapon a sajtó még tudósított a film készítéséről, és Marschalkó kijelentette: „Magam sem hittem, […] hogy egykor filmre vihetjük a Tiszaeszlárt. […] Egy egész világnak kellett megváltoznia, hogy eljuthassunk ide.” Majd hozzátette: „A napokban megyünk le a forgatókönyvírókkal és a többi szakemberrel Tiszaeszlárra, ahol még áll a ház, amelyből egykor elindult végzetes útjára Sólymosi Eszter. Megnézzük a Csonkafüzest, ahol egykor a zsidók által úsztatott ál-hullát kifogták, s eredeti helyén felépítik majd az eszlári zsinagógát.” [80] A film nyitójelenetében Erdélyi József mondta volna el a versét, [81] és Marschalkó könyve a történet eredeti helyszínén kelt volna életre. A háború vége azonban eltörölte a nemzeti szocialista forradalmat, és megfosztotta őt attól a Magyarországtól, amely, ahogy Págernek írta, „a miénk volt, s amelyet álmainkban hordoztunk.” [82]

A szilánkokra hullott múlt

1967-ben, a clevelandi Magyar Találkozóhoz írt levelében Marschalkó visszatekintett az emigráció két évtizedére. A levelet áthatotta a helyrehozhatatlan veszteség érzése: szemben 1943-44-gyel, amikor a múlt „mozaikképe” felszínre került a feledés, az elidegenedés és a „zsidó imperializmus” mélyéről, a múlt ekkorra újra „szilánkokra” hullt. A feladat „ijesztően óriási – írta − kiásni a széthullott magyar múlt egy-egy cserepét, apró szilánkját.” [83]

Erről a „széthullott múltról” szól Marschalkó 1965-ben megjelent Országhódítók című könyve, amely a magyar történelmet 1867-től a jelenig a „zsidó gyarmatosítás” történeteként beszélte el. A könyvet, amelyet „Sólymosi Eszter […] és minden magyar mártír emlékezetének” ajánlott, „hagyatékul” szánta egy jövőbeli, „szabad, nemzeti szocialista társadalom” „fiatal vezetőinek”. Mire a könyv eléri majd igazi címzettjeit, írja az Előszóban, addigra „a mi idegen földbe süllyesztett testünket [már] megemésztette a hontalanság.” [84] Az Országhódítókban Sólymosi Eszter „a magyar szabadság legszebb, legnemesebb szimbólumaként” [85] jelenik meg, olyan jelképként, amelynek immár magába kell sűrítenie mindent, ami elveszett, a széthulló múltat és a jelent. Együtt a könyvvel, az ő emléke is hagyaték: „és higyjük − írta egy korábbi cikkében −, hogy ő lesz egykor szimboluma és kis védőszentje minden mártíromságnak, és legfőként egy új Magyarország új szocializmusának és társadalmi igazságosságának is.” [86] A kép szimbolikus kiterjesztése megfelelt a megfosztottság érzésének: minél nagyobb a veszteség, annál többet kellett magába sűrítenie; minél inkább „széthullt” mindaz, ami valaha „a miénk volt”, annál erősebb lett a totális, mindent átfogó szimbólum igénye. Az emigránsok sorsa az utolsó a veszteségek sorában, amelyet a rég meghalt lány monstruózussá nőtt képének magába kellett foglalnia, és át kellett adnia az utókornak.

Hazatérés

1989 után a tiszaeszlári temetőben állított sírral létrejött egy kultuszhely, és körülötte hamarosan kialakultak a kultusz ápolásának szokásai. A sírhely felállítása és a hozzá kapcsolódó kultusz egy 1945 előtt alapított, 1945 után újrateremtett, majd „hazatelepített” hagyományra támaszkodik, és a háború után betiltott irodalom újbóli elsajátításán, kiadásán, terjesztésén és interpretációján alapul. [87] A különféle szélsőjobboldali csoportok számára az államszocializmus utáni Magyarországon ismét „feltárult a múlt”: az 1945 előtti Magyarország és az 1945 utáni szélsőjobboldali emigráció ismét a felszínre került az elnyomás és a feledés mélyéből. Sólymosi Eszterre emlékezni Tiszaeszláron ennek az örökségnek a visszakövetelését jelenti – a megemlékezés aktusai egyben tanúságtételek e radikális örökség igaza mellett és az 1989 utáni liberális renddel szemben.

Sólymosi Eszter sírja Tiszaeszláron. Fotó: Kékesi Zoltán, Németh Hajnal, 2012.

Sólymosi Eszter sírja Tiszaeszláron. Fotó: Kékesi Zoltán, Németh Hajnal, 2012.

Hasonlóan a képkultusz nyitó jelenetéhez, az 1882-es beszédhez, amely a képet felavatta, az emlékhely is a szülői gyász hangját idézi: „Az én drága kislányom, Sólymosi Eszter emlékére”. A sírnál elhangzó beszédek sokszor szintén a szülői intimitás nyelvén szólalnak meg, amikor felelevenítik a „mi kis Eszterkénk” történetét. [88] A sírkőn elhelyezett kép egy régi, megfakult fotóra hasonlít: egy portré, amelyen a fej körvonalai látszanak, de az arc nem, mintha az idő múlásának és magának a hiánynak, a veszteségnek a materiális lenyomát látnánk – Eszternek, a szeretet és a gyász tárgyának az eltűnő nyomát. Eszter képe az érzelmi kapcsolat újbóli megerősítését és a közösséget ért veszteség évenkénti, rituális átélését kívánja meg. De ennél persze többet is: az igazság kimondását és tanúságtételt Sólymosi Eszter halánának „igaz története” mellett. A történet elmondásán keresztül a beszélő felidézi az elődöket (Istóczyt, Ónodyt, Marschalkót és másokat), akik valaha feltárták és továbbadták Eszter történetét, és akik egyszerre példaképek, alapító atyák, filológiai források és mártírok. A történet újramondása egyben újra megerősíti Sólymosi Eszter szimbolikus szerepét és azt a kapcsot, amely a beszélőt és közönségét egy (elképzelt) etnikai közösséghez, egy kulturális hagyományhoz és a történeti igazság egy rendjéhez fűzi. Noha a sír üres, kétségtelenül otthont ad egy képnek, amelyből e diszkurzus táplálkozik, és amely diszkurzusból diszkurzusba vándorolt megszületése óta, hogy magába sűrítse és megtestesítse „önmagunk” és „mások” rasszizált képeit.

Sólymosi Eszter sírja Tiszaeszláron. Fotó: Kékesi Zoltán, Németh Hajnal, 2012. Részlet a Lelkiismeret ’88 által elhelyezett képpel.

Sólymosi Eszter sírja Tiszaeszláron. Fotó: Kékesi Zoltán, Németh Hajnal, 2012. Részlet a Lelkiismeret ’88 által elhelyezett képpel.

[1] Részletek egy készülő könyvből. A szöveg megírása idején a szerző a Center for Jewish History, New York (2014–2015) és a Geisteswissenschaftliches Zentrum Geschichte und Kultur Ostmitteleuropas, Lipcse (2016) vendégkutatója volt.

[2] Marschalkó Lajos: Az EMKE ablakából. Hídfő, 1964. május 10., 4. A holtak feltámadásának szerepéről a fasiszta képzeletben lásd Mark Neocleous: The Monstrous and the Dead. Cardiff, 2005. 72–112.

[3] Az esetről lásd Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Budapest, 2011., illetve egy rövid összefoglalót itt: Hillel J. Kieval: Tiszaeszlár Blood Libel, 2010. URL: www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Tiszaeszlar_Blood_Libel

[4] Lásd Matthias Piefel: Antisemitismus und völkische Bewegung im Königreich Sachsen 18791914. Göttingen, 2004. 41.

[5] A kongresszusról lásd Ulrich Wyrwa: Die Internationalen Antijüdischen Kongresse von 1882 und 1883 in Dresden und Chemnitz. Themenportal Europäische Geschichte, 2009. URL: http://www.europa.clio-online.de/2009/Article=362.

[6] Ma: Italienisches Dörfchen.

[7] Az országos sajtó mellett lásd Istóczy György: A drezdai nemzetközi kongresszus tárgyalásai. 12 röpirat, 1882. szeptember 15. URL: http://mtda.hu/tizenket_ropirat/2_evfolyam/2_evf_12_szam.pdf és a helyi antiszemita sajtót: Deutsche Reform, 1882. szeptember 12., 13., 14., 16., 17., 19., 20. sz.

[8] A homoszociális fogalmáról lásd Michael Meuser: Homosociality. In Men and Masculinities 1. Szerk. Michael S. Kimmel, Amy Aronson. Santa Barbara, 2004. 396–397.

[9] A férfiközösségek és a 19. századi nacionalizmus kapcsolatáról általában lásd George L. Mosse: Nationalism and Sexuality. New York, 1985. 66–89.

[10] Istóczy: A drezdai nemzetközi kongresszus manifesztuma. 12 röpirat, 1882. szeptember 15. URL: http://mtdaportal.extra.hu/tizenket_ropirat/2_evfolyam/2_evf_12_szam.pdf

[11] Ónody Géza: Tisza-Esslar in der Vergangenheit und Gegenwart. Budapest, 1883. 174sk. Ónodyt hamarosan a küldöttség egy másik tagjának kellett felváltania, mert nem beszélt jól németül ami elképesztő hátrány lehetett nem csak Drezdában, hanem a Monarchiában és az akkor két- (és több)nyelvű Budapesten is.

[12] Függetlenség, 1882. szeptember 15., 2.

[13] Marschalkó: Gondolatok a könyvtárban. Függetlenség, 1943. január 24., 3.

[14] Marschalkó: Tiszaeszlár. Debrecen, 1943. 9.

[15] Marschalkó: Feltárul a múlt. Függetlenség, 1943. január 13., 3.

[16] Marschalkó: Atlantisz harangoz. Függetlenség, 1943. május 30., 5.

[17] Vö. például Marschalkó: Magyar nagypéntek. Függetlenség, 1944. április 7., 3., ill. Marschalkó: A zsidók keresztény gyűlöletének ősi alapja. Az ország, 1945. március 1., 9.

[18] Az áradás, elárasztás szerepéről a fasiszta képzeletben lásd Klaus Theweleit: Männerphantasien 1. Reinbek bei Hamburg, 1980.

[19] Marschalkó: Hetvenötkötetes kéziratgyűjteményt találtunk… Egyedül vagyunk, 1943. július 30., 11.

[20] Bonyhádi Perczel István: Jüdische Delikatessen. Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Oct. Hung 730.

[21] Marschalkó: Az EMKE ablakából, 4., illetve Istóczy: A tapolczai kérvény tárgyalása a képviselőházban. 12 röpirat, 1883. február 15. URL: http://mtda.hu/tizenket_ropirat/3_evfolyam/3_evf_05_szam.pdf

[22] Wilhelm Marr: Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum. Bern, 1879. 3., 33., 46.

[23] Mosche Zimmermann: Wilhelm Marr. New York – Oxford, 1986. 78.

[24] K. J. [Kárász József?]: Istóczy Győző tragédiájáról beszélnek lányai. Egyedül vagyunk, 1943. április 9., 4.

[25] Megyery Ella: Tárgyilagos emlékezés nagyapámra… Új Magyarság, 1944. május 12., 6.

[26] Az utóbbiról lásd Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Budapest, 2004. 49–56.

[27] Ez persze nem volt meglepő, a könyvtár – baloldali szellemi központként – 1919 óta a jobboldal célkeresztjében volt, vö. Katsányi Sándor: Látomás és indulat a fővárosi könyvtár történetében. Könyv, könyvtár, könyvtáros, 2004/4. 35–38. Mint oly sok más korabeli (és mai) antiszemita toposz, a könyvtárral szembeni gyűlölet is az ellenforradalmi időkre ment vissza.

[28] Lásd Tim Cole: The Holocaust City. New York – London, 2003. 81–130.

[29] Marschalkó: Magyar nagypéntek. Függetlenség, 1944. április 7., 3.

[30] Marschalkó: Magyar feltámadást! Függetlenség, 1944. április 9., 1.

[31] Marschalkó: Vörös vihar. San Francisco, 1984. (Buenos Aires, 1953.) 92.

[32] Uo. 123.

[33] Vö. Cole: i. m. 91.

[34] Marschalkó: A magyar könyv napja. Függetlenség, 1944. június 1., 2.

[35] Marschalkó: Tiszaeszlár, 214.

[36] Vö. Függetlenség, 1944. június 4., 2.

[37] Marschalkó: Gömbös Gyula, a fajvédő vezér. Budapest, 2002. (1942) 38.

[38] A Stádiumról lásd: Pogány György: A Stádium Sajtóvállalat rt. története és kiadványai (1921-1944). In Magyar könyvszemle, 1986/1., 39–52. URL: http://epa.oszk.hu/00000/00021/00329/pdf/MKSZ_EPA00021_1986_102_01_039-052.pdf

[39] Magyar Film, 1944. június 1., 1–2. A könyv 1943-as évszámmal jelent meg, de csak 1944 elején jött ki a nyomdából; a lapok 1944 márciusában kezdik hirdetni, a Corvina, a Magyar Könyvkereskedők Egyletének a lapja a június 8-i számban tűnteti fel. A szerzői jogok kapcsán Marschalkó talán arra a perre utal, amelyet Püski Sándor is említ, lásd: Könyves sors, magyar sors. Budapest, 2002. 35., 121.

[40] Ebben fontos szerepe volt Erdélyi József Sólymosi Eszter vére című versének (1937) és a körülötte kirobbant botránynak, amely külön elemzést igényelne.

[41] Vö. Függetlenség, 1944. június 1., 2., 5.

[42] Lásd W. J. Thomas Mitchell: What do Pictures Want? Chicago, 2005.

[43] Marschalkó: Mi kerül bele a nagy papírzúzó malomba? 11.

[44] Függetlenség, 1944. június 14., 7.

[45] Nemzeti Audiovizuális Archívum, 1062/2, URL: www.filmhiradokonline.hu

[46] Függetlenség, 1944. június 17., 5.

[47] Marschalkó: Szellemi megtisztulást. Függetlenség, 1944. március 29., 3.

[48] Marschalkó: Magyar nagypéntek, 3.

[49] Marschalkó: A hajmási vérvád. Függetlenség, 1944. április 15., 5.

[50] Marschalkó: A ledőlt szobor. Függetlenség, 1944. július 5., 3.

[51] Lásd: George L. Mosse: The Image of Man. New York – Oxford, 1996, 65–66.

[52] Marschalkó: A letépett gyermekfej… Hídfő, 1966. július 25., 5.

[53] Kissről és a Kamaráról lásd Borsos Zsuzsanna: A Színházművészeti és Filmművészeti Kamara. In Magyar színháztörténet, 19201949. Szerk. Bécsy Tamás, Gajdó Tamás, Székely György. Budapest, 2005. URL: http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/06.htm

[54] Marschalkó: A hajmási vérvád. Függetlenség, 1944. április 15., 5.; Liszt Nándor: Magyar Rozika. Függetlenség, 1944. április 16., 11.

[55] Marschalkó: Tiszaeszlár, 211.

[56] Uo.

[57] Vö. Függetlenség, 1944. június 1., 5.

[58] Bary egyben szerzője volt egy 1933-ban, halála után megjelent antiszemita emlékiratnak (A tiszaeszlári bűnper), amely közrejátszott a kultusz kialakulásában, és amelyet 1944-ben újra kiadtak, lásd Karsai László: Bary József vizsgálóbíró emlékiratainak sorsa, 2003. URL: http://www.ekmizbak.hu/magyar/konf2003-karsai.htm

[59] Rádióélet, 1944. május 12., 4.

[60] Összetartás, 1944. március 30., 5.; illetve Egyedül vagyunk, 1944. június 16., 12.

[61] Magyar Rádió Újság, 1944. június 2., 5.; illetve Új magyarság, 1944. június 13., 4.

[62] Magyar Rádió Újság, 1944. május 12., 14.

[63] Rádióélet, 1944. június 23., 7.

[64] Lásd Boros Zsuzsa: A Magyar Rádió a német megszállás és a nyilas uralom idején. In Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 19251945. Szerk. Frank Tibor. Budapest, 1975. 222.

[65] Rádióélet, 1944. április 14., 31.; ill. Rádióélet, 1944. május 5., 10.

[66] Lásd Szász Zoltán: A Magyar Rádió a második világháborúban. In Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 174–175.

[67] Lásd Boros: i. m. 219.

[68] Vö. Magyar Rádió Újság, 1944. április 28., 26.

[69] Vö. Bosnyák Zoltán: A rádió és a Zsidókérdéskutató Intézet. Rádióélet, 1944. június 23., 7–8.; ill. Magyar Rádió Újság, 1944. július 14., 5.

[70] Vö. Magyar Rádió Újság, 1944. július 14., 5.

[71] Vö. Magyar Országos Levéltár (MOL) K-615, 333–335. csomó.

[72] Bosnyák: A magyar fajvédelem előharcosai: Simonyi Iván. MOL K-615, 333. csomó, 286–287.

[73] Bosnyák: A zsidókérdés végleges megoldása. MOL K-615, 335. csomó, 370.

[74] Páger hazatéréséről lásd Lénárt András: Derült égből. 2000, 2013/11. 59–76. URL: http://ketezer.hu/2014/04/derult-egbol/

[75] Marschalkó: Ének a búzavirágról. Hídfő, 1956. szeptember 25., 1.

[76] DP = menekült (displaced person).

[77] Marschalkó: Válasz Budapestre. Hídfő, 1957. december 10., 2–3.

[78] Budapest Főváros Levéltára, Budapesti Népbíróság iratai, 89005. sz. dosszié.

[79] Egy másik szerző, aki transzgenerációs emlékeket ápolt a tiszaeszlári perről, lásd Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter (1931).

[80] Vö. Függetlenség, 1944. május 18., 7.

[81] Vö. Sándor Tibor: Őrségváltás után. Budapest, 1997. 216.

[82] Magyar Film, 1944. június 1., 1–2. A sajtóban ellentmondó híradások jelentek meg a filmről: a Magyar Film szerint Marschalkó és Dövényi Nagy Lajos írták a forgatókönyvet (uo.), az Összetartás szerint ifj. Geletey Ervin (1944. május 21., 10.), az Új Magyarság szerint Patkós György és Marschalkó, a rendező pedig Farkas István lett volna (1944. május 25., 10.). A háború után a Képes Figyelő közölt részletet az azóta lappangó forgatókönyvből, itt Dövényi Nagy Lajos és Patkós György szerepel forgatókönyvíróként és Farkas István rendezőként (1948. október 23., o. n.).

[83] Vö. Képes Figyelő, 1948. október 23., o. n.

[84] Marschalkó: Ének a búzavirágról, 1.

[85] Marschalkó: Levél a Magyar Találkozóhoz. In A VII. magyar találkozó krónikája, Cleveland, 1968. 183.

[86] Marschalkó: Országhódítók. München, 1965. 9., 12.

[87] Uo., 62.

[88] Marschalkó: Országhódítók. Hídfő, 1958. augusztus 10., 3.

[89] Az újrakiadásokól lásd: Gwen Jones: The Work of Antisemitic Art in the Age of Digital Reproduction. In Antisemitism in an Era of Transition. Szerk. uő. és François Guesnet. Frankfurt am Main, 2014. 67–186. (Magyarul lásd az Apertúra jelen számában.)

[90] Vö. Tiszaeszlár, 2013. április 6. Nemzeti szervezetek emlékeztek meg Solymosi Eszterre. URL: www.youtube.com/watch?v=hYGiG7CZFVg

Jegyzetek

  1. [1] Részletek egy készülő könyvből. A szöveg megírása idején a szerző a Center for Jewish History, New York (2014–2015) és a Geisteswissenschaftliches Zentrum Geschichte und Kultur Ostmitteleuropas, Lipcse (2016) vendégkutatója volt.
  2. [2] Marschalkó Lajos: Az EMKE ablakából. Hídfő, 1964. május 10., 4. A holtak feltámadásának szerepéről a fasiszta képzeletben lásd Mark Neocleous: The Monstrous and the Dead. Cardiff, 2005. 72–112.
  3. [3] Az esetről lásd Kövér György: A tiszaeszlári dráma. Budapest, 2011., illetve egy rövid összefoglalót itt: Hillel J. Kieval: Tiszaeszlár Blood Libel, 2010. URL: www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Tiszaeszlar_Blood_Libel
  4. [4] Lásd Matthias Piefel: Antisemitismus und völkische Bewegung im Königreich Sachsen 18791914. Göttingen, 2004. 41.
  5. [5] A kongresszusról lásd Ulrich Wyrwa: Die Internationalen Antijüdischen Kongresse von 1882 und 1883 in Dresden und Chemnitz. Themenportal Europäische Geschichte, 2009. URL: http://www.europa.clio-online.de/2009/Article=362.
  6. [6] Ma: Italienisches Dörfchen.
  7. [7] Az országos sajtó mellett lásd Istóczy György: A drezdai nemzetközi kongresszus tárgyalásai. 12 röpirat, 1882. szeptember 15. URL: http://mtda.hu/tizenket_ropirat/2_evfolyam/2_evf_12_szam.pdf és a helyi antiszemita sajtót: Deutsche Reform, 1882. szeptember 12., 13., 14., 16., 17., 19., 20. sz.
  8. [8] A homoszociális fogalmáról lásd Michael Meuser: Homosociality. In Men and Masculinities 1. Szerk. Michael S. Kimmel, Amy Aronson. Santa Barbara, 2004. 396–397.
  9. [9] A férfiközösségek és a 19. századi nacionalizmus kapcsolatáról általában lásd George L. Mosse: Nationalism and Sexuality. New York, 1985. 66–89.
  10. [10] Istóczy: A drezdai nemzetközi kongresszus manifesztuma. 12 röpirat, 1882. szeptember 15. URL: http://mtdaportal.extra.hu/tizenket_ropirat/2_evfolyam/2_evf_12_szam.pdf
  11. [11] Ónody Géza: Tisza-Esslar in der Vergangenheit und Gegenwart. Budapest, 1883. 174sk. Ónodyt hamarosan a küldöttség egy másik tagjának kellett felváltania, mert nem beszélt jól németül ami elképesztő hátrány lehetett nem csak Drezdában, hanem a Monarchiában és az akkor két- (és több)nyelvű Budapesten is.
  12. [12] Függetlenség, 1882. szeptember 15., 2.
  13. [13] Marschalkó: Gondolatok a könyvtárban. Függetlenség, 1943. január 24., 3.
  14. [14] Marschalkó: Tiszaeszlár. Debrecen, 1943. 9.
  15. [15] Marschalkó: Feltárul a múlt. Függetlenség, 1943. január 13., 3.
  16. [16] Marschalkó: Atlantisz harangoz. Függetlenség, 1943. május 30., 5.
  17. [17] Vö. például Marschalkó: Magyar nagypéntek. Függetlenség, 1944. április 7., 3., ill. Marschalkó: A zsidók keresztény gyűlöletének ősi alapja. Az ország, 1945. március 1., 9.
  18. [18] Az áradás, elárasztás szerepéről a fasiszta képzeletben lásd Klaus Theweleit: Männerphantasien 1. Reinbek bei Hamburg, 1980.
  19. [19] Marschalkó: Hetvenötkötetes kéziratgyűjteményt találtunk… Egyedül vagyunk, 1943. július 30., 11.
  20. [20] Bonyhádi Perczel István: Jüdische Delikatessen. Országos Széchenyi Könyvtár, Kézirattár, Oct. Hung 730.
  21. [21] Marschalkó: Az EMKE ablakából, 4., illetve Istóczy: A tapolczai kérvény tárgyalása a képviselőházban. 12 röpirat, 1883. február 15. URL: http://mtda.hu/tizenket_ropirat/3_evfolyam/3_evf_05_szam.pdf
  22. [22] Wilhelm Marr: Der Sieg des Judenthums über das Germanenthum. Bern, 1879. 3., 33., 46.
  23. [23] Mosche Zimmermann: Wilhelm Marr. New York – Oxford, 1986. 78.
  24. [24] K. J. [Kárász József?]: Istóczy Győző tragédiájáról beszélnek lányai. Egyedül vagyunk, 1943. április 9., 4.
  25. [25] Megyery Ella: Tárgyilagos emlékezés nagyapámra… Új Magyarság, 1944. május 12., 6.
  26. [26] Az utóbbiról lásd Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Budapest, 2004. 49–56.
  27. [27] Ez persze nem volt meglepő, a könyvtár – baloldali szellemi központként – 1919 óta a jobboldal célkeresztjében volt, vö. Katsányi Sándor: Látomás és indulat a fővárosi könyvtár történetében. Könyv, könyvtár, könyvtáros, 2004/4. 35–38. Mint oly sok más korabeli (és mai) antiszemita toposz, a könyvtárral szembeni gyűlölet is az ellenforradalmi időkre ment vissza.
  28. [28] Lásd Tim Cole: The Holocaust City. New York – London, 2003. 81–130.
  29. [29] Marschalkó: Magyar nagypéntek. Függetlenség, 1944. április 7., 3.
  30. [30] Marschalkó: Magyar feltámadást! Függetlenség, 1944. április 9., 1.
  31. [31] Marschalkó: Vörös vihar. San Francisco, 1984. (Buenos Aires, 1953.) 92.
  32. [32] Uo. 123.
  33. [33] Vö. Cole: i. m. 91.
  34. [34] Marschalkó: A magyar könyv napja. Függetlenség, 1944. június 1., 2.
  35. [35] Marschalkó: Tiszaeszlár, 214.
  36. [36] Vö. Függetlenség, 1944. június 4., 2.
  37. [37] Marschalkó: Gömbös Gyula, a fajvédő vezér. Budapest, 2002. (1942) 38.
  38. [38] A Stádiumról lásd: Pogány György: A Stádium Sajtóvállalat rt. története és kiadványai (1921-1944). In Magyar könyvszemle, 1986/1., 39–52. URL: http://epa.oszk.hu/00000/00021/00329/pdf/MKSZ_EPA00021_1986_102_01_039-052.pdf
  39. [39] Magyar Film, 1944. június 1., 1–2. A könyv 1943-as évszámmal jelent meg, de csak 1944 elején jött ki a nyomdából; a lapok 1944 márciusában kezdik hirdetni, a Corvina, a Magyar Könyvkereskedők Egyletének a lapja a június 8-i számban tűnteti fel. A szerzői jogok kapcsán Marschalkó talán arra a perre utal, amelyet Püski Sándor is említ, lásd: Könyves sors, magyar sors. Budapest, 2002. 35., 121.
  40. [40] Ebben fontos szerepe volt Erdélyi József Sólymosi Eszter vére című versének (1937) és a körülötte kirobbant botránynak, amely külön elemzést igényelne.
  41. [41] Vö. Függetlenség, 1944. június 1., 2., 5.
  42. [42] Lásd W. J. Thomas Mitchell: What do Pictures Want? Chicago, 2005.
  43. [43] Marschalkó: Mi kerül bele a nagy papírzúzó malomba? 11.
  44. [44] Függetlenség, 1944. június 14., 7.
  45. [45] Nemzeti Audiovizuális Archívum, 1062/2, URL: www.filmhiradokonline.hu
  46. [46] Marschalkó: Magyar nagypéntek, 3.
  47. [47] Marschalkó: A hajmási vérvád. Függetlenség, 1944. április 15., 5.
  48. [48] Marschalkó: A ledőlt szobor. Függetlenség, 1944. július 5., 3.
  49. [49] Lásd: George L. Mosse: The Image of Man. New York – Oxford, 1996, 65–66.
  50. [50] Marschalkó: A letépett gyermekfej… Hídfő, 1966. július 25., 5.
  51. [51] Kissről és a Kamaráról lásd Borsos Zsuzsanna: A Színházművészeti és Filmművészeti Kamara. In Magyar színháztörténet, 19201949. Szerk. Bécsy Tamás, Gajdó Tamás, Székely György. Budapest, 2005. URL: http://tbeck.beckground.hu/szinhaz/htm/06.htm
  52. [52] Marschalkó: A hajmási vérvád. Függetlenség, 1944. április 15., 5.; Liszt Nándor: Magyar Rozika. Függetlenség, 1944. április 16., 11.
  53. [53] Marschalkó: Tiszaeszlár, 211.
  54. [54] Uo.
  55. [55] Vö. Függetlenség, 1944. június 1., 5.
  56. [56] Bary egyben szerzője volt egy 1933-ban, halála után megjelent antiszemita emlékiratnak (A tiszaeszlári bűnper), amely közrejátszott a kultusz kialakulásában, és amelyet 1944-ben újra kiadtak, lásd Karsai László: Bary József vizsgálóbíró emlékiratainak sorsa, 2003. URL: http://www.ekmizbak.hu/magyar/konf2003-karsai.htm
  57. [57] Rádióélet, 1944. május 12., 4.
  58. [58] Összetartás, 1944. március 30., 5.; illetve Egyedül vagyunk, 1944. június 16., 12.
  59. [59] Magyar Rádió Újság, 1944. június 2., 5.; illetve Új magyarság, 1944. június 13., 4.
  60. [60] Magyar Rádió Újság, 1944. május 12., 14.
  61. [61] Rádióélet, 1944. június 23., 7.
  62. [62] Lásd Boros Zsuzsa: A Magyar Rádió a német megszállás és a nyilas uralom idején. In Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 19251945. Szerk. Frank Tibor. Budapest, 1975. 222.
  63. [63] Rádióélet, 1944. április 14., 31.; ill. Rádióélet, 1944. május 5., 10.
  64. [64] Lásd Szász Zoltán: A Magyar Rádió a második világháborúban. In Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 174–175.
  65. [65] Lásd Boros: i. m. 219.
  66. [66] Vö. Magyar Rádió Újság, 1944. április 28., 26.
  67. [67] Vö. Bosnyák Zoltán: A rádió és a Zsidókérdéskutató Intézet. Rádióélet, 1944. június 23., 7–8.; ill. Magyar Rádió Újság, 1944. július 14., 5.
  68. [68] Vö. Magyar Rádió Újság, 1944. július 14., 5.
  69. [69] Vö. Magyar Országos Levéltár (MOL) K-615, 333–335. csomó.
  70. [70] Bosnyák: A magyar fajvédelem előharcosai: Simonyi Iván. MOL K-615, 333. csomó, 286–287.
  71. [71] Bosnyák: A zsidókérdés végleges megoldása. MOL K-615, 335. csomó, 370.
  72. [72] Páger hazatéréséről lásd Lénárt András: Derült égből. 2000, 2013/11. 59–76. URL: http://ketezer.hu/2014/04/derult-egbol/
  73. [73] Marschalkó: Ének a búzavirágról. Hídfő, 1956. szeptember 25., 1.
  74. [74] DP = menekült (displaced person).
  75. [75] Marschalkó: Válasz Budapestre. Hídfő, 1957. december 10., 2–3.
  76. [76] Budapest Főváros Levéltára, Budapesti Népbíróság iratai, 89005. sz. dosszié.
  77. [77] Egy másik szerző, aki transzgenerációs emlékeket ápolt a tiszaeszlári perről, lásd Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter (1931).
  78. [78] Vö. Függetlenség, 1944. május 18., 7.
  79. [79] Vö. Sándor Tibor: Őrségváltás után. Budapest, 1997. 216.
  80. [80] Magyar Film, 1944. június 1., 1–2. A sajtóban ellentmondó híradások jelentek meg a filmről: a Magyar Film szerint Marschalkó és Dövényi Nagy Lajos írták a forgatókönyvet (uo.), az Összetartás szerint ifj. Geletey Ervin (1944. május 21., 10.), az Új Magyarság szerint Patkós György és Marschalkó, a rendező pedig Farkas István lett volna (1944. május 25., 10.). A háború után a Képes Figyelő közölt részletet az azóta lappangó forgatókönyvből, itt Dövényi Nagy Lajos és Patkós György szerepel forgatókönyvíróként és Farkas István rendezőként (1948. október 23., o. n.).
  81. [81] Vö. Képes Figyelő, 1948. október 23., o. n.
  82. [82] Marschalkó: Ének a búzavirágról, 1.
  83. [83] Marschalkó: Levél a Magyar Találkozóhoz. In A VII. magyar találkozó krónikája, Cleveland, 1968. 183.
  84. [84] Marschalkó: Országhódítók. München, 1965. 9., 12.
  85. [85] Uo., 62.
  86. [86] Marschalkó: Országhódítók. Hídfő, 1958. augusztus 10., 3.
  87. [87] Az újrakiadásokól lásd: Gwen Jones: The Work of Antisemitic Art in the Age of Digital Reproduction. In Antisemitism in an Era of Transition. Szerk. uő. és François Guesnet. Frankfurt am Main, 2014. 67–186. (Magyarul lásd az Apertúra jelen számában.)
  88. [88] Vö. Tiszaeszlár, 2013. április 6. Nemzeti szervezetek emlékeztek meg Solymosi Eszterre. URL: www.youtube.com/watch?v=hYGiG7CZFVg
Erre a szövegre így hivatkozhat:

Kékesi Zoltán: Ébredő emlékezet. Egy antiszemita képkultusz története (1944/1964). Apertúra, 2017. tél. URL:

https://www.apertura.hu/2017/tel/kekesi-ebredo-emlekezet-egy-antiszemita-kepkultusz-tortenete-19441964/