Az Apertúra jelen száma a dokumentumfilm és a propaganda közötti mozgékony határra fókuszál. E határ szempontjából a szövegeket négy blokkba osztottuk. Az elsőben olyan szövegeket közlünk, amelyek a dokumentumfilm-készítés etikai, esztétikai, továbbá ismeretelméleti kérdéseivel foglalkoznak. Dai Vaughan szövege a dokumentumfilmnek a film-előttihez fűződő paradox kapcsolatával foglalkozik. McDougall A kevés kevesebb című szövege a hosszú beállítás kérdését járja körül. A hosszú beállítás MacDougall szövegében nemcsak a koreografált kameramozgásokat jelenti, hanem elsősorban a vonakodást a dokumentumfilm „rövidre vágásától”. Az első tömbben utolsóként Linda Williams inspiratív szövegét közöljük. Linda Williams az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek második felétől jelentkező posztmodern dokumentumfilm-készítés példája kapcsán arra keres választ, hogy lehetséges-e állásfoglalás propagandisztikus hatás, azaz a közvetlen vagy közvetett cselekvésre késztetés nélkül.

A második blokk (amely a propaganda kérdésére koncentrál) nyitószövegét Russ Castronovo és Jonathan Auerbach tanulmánya adja. Ez a szöveg, amely a propaganda fogalmának pragmatista megközelítésére vállalkozik, és amely a fogalomhoz kapcsolódó pejoratív asszociációk felfüggesztése mellett érvel, arra is rámutat, hogy a modern kori propaganda nem nélkülözhet egy kvázi utópikus mozzanatot. A (tömeg)mozgósításhoz nemcsak vagy nem feltétlenül a félrevezető és/vagy hamis címkézés tartozik hozzá, hanem (a különböző „konfliktusok egybehangolásaként”) egyben magyarázó, feltáró szerepe van. A propaganda e magyarázó értékével szemközt a dokumentumfilmek igazság-igénye nem következhet pusztán a tényállításból: ez alapján ugyanis aligha húzhatunk lényegi határt dokumentumfilm és propagandisztikus gyakorlat között. A blokk többi szövege a propaganda-gyakorlatok és a film közötti történeti összefüggésekre koncentrál. Magí Crussels tanulmánya a spanyol polgárháború egyik köztársaságpárti dokumentumfilmjét, a Spanyolország 1936-ot elemzi, Lénárt András írása a spanyol polgárháború utáni Franco-rezsim propagandisztikus játékfilmjeit mutatja be. E tömb zárótanulmánya Győri Zsolt írása a hollywoodi háborús filmekről. Győri azt elemzi, hogy a „mozgás-kép kifáradásával” az ötvenes évektől kezdődően problematikussá válik a háborús filmek kétosztatú mi-ti logikája.

A harmadik blokk két esettanulmányt tartalmaz: Kapás Zsombor tanulmánya a szociálisan releváns dokumentumfilmek egyik legismertebb képviselője, Michael Moore filmjeivel foglalkozik, abból a szempontból, hogy Moore filmjei miként idéznek fel különböző filmkészítési hagyományokat, és egyben miként alakítják át azok logikáját. A diákmunka-rovat tanulmánya, Kellner Balázs írása egy szintén nagy visszhangot kapott alkotást, Joshua Oppenheimer filmjét, Az ölés aktusát vizsgálja. Amolyan mélyfúrásokként e két szöveg pontos képet ad arról, hogy a társadalmi relevanciával bíró dokumentumfilmek esetében miért mindig esztétikai kérdésekként merülnek fel nemcsak a film meggyőző erejének, hanem a film-előttihez ragaszkodásnak is a kérdései.

A szám a Budapesti Iskola, a magyar film kis reneszánszának két kiemelkedően fontos alakjával készült beszélgetéssel zárul. Az egyik interjúalany Pap Ferenc, a Budapesti Iskola legtöbb filmjében közreműködő operatőr, a másik a rendező, forgatókönyvíró Szalai Györgyi, aki Dárday István mellett a Budapesti Iskola meghatározó figurája. Az Apertúra egyik korábbi száma már foglalkozott a Budapesti Iskolához tartozó filmekkel; úgy gondoltuk, hogy ebben a számban is különösen fontos kitérni a magyar dokumentumfilm-készítés azon periódusára, amikor az talán a legközelebb került a nemzetközi fősodorhoz.