01 (3)

Telefonközpont 1915 körül

Talán a készülék vagy az emlékezés felépítéséből adódik – annyi bizonyos, hogy az első telefonbeszélgetések zörejei utólag egészen másképp csengenek fülemben, mint a maiak. Éjszakai zajok voltak. Semmilyen múzsa nem jelezte őket. Az éjszaka, amelyből jöttek, pontosan olyan volt, mint amelyik minden igazi születést megelőz. S újszülött volt a hang, amely a készülékekben szunnyadt. Naphosszat ikerfivérem volt a telefon. S ekként volt alkalmam átélni, hogyan győzedelmeskedett büszke pályafutásában a kezdetek alázatossága. Mert midőn a csillár, a kályhaernyő és a szobapálma, a konzolasztal, a guéridon és a könyöklő, melyek akkoriban az előszobákban díszelegtek, már rég elenyésztek és kihaltak, a készülék, mint a szakadékba kitett mondabeli hős, maga mögött hagyva a sötét folyosót, akkor tartotta királyi bevonulását a bevilágított, fényesebb terekbe, melyeket immár egy fiatalabb nemzedék lakott. E nemzedék számára ő lett az egyedüllét vigasza. Az utolsó reménysugár fényével villant a reményvesztettekre, akik el akarták hagyni ezt a hitvány világot. Együtt hált az elhagyottakkal. Emellett azon volt, hogy az éles hangot, melyet a száműzetésből hozott magával, meleg duruzsolássá tompítsa. Mert mi másra is volt nagyobb szükség a lakásokban, ahol minden az ő hívásáról álmodott, vagy őrá várt remegve, mint egy bűnös. Kevesen tudják már mai használói közül, hogy megjelenése miféle pusztításokat eredményezett egykor a családok berkeiben. A hang, melyen kettő és négy között megcsörrent, amikor valamelyik iskolatársam újra beszélni kívánt velem, riadójel volt, mely nem csupán szüleim déli pihenőjét zavarta meg, hanem azt a világtörténelmi korszakot is, amelynek közepén lepihentek. Mindennaposak voltak a hivatalnokokkal való nézeteltérések, nem is szólva a fenyegetésekről és dörgedelmekről, melyeket apám zúdított a panaszirodára. De az igazi orgiái a kurblinak szóltak, amelynek hosszú perceken át, egészen az önfeledtségig átadta magát. Keze pedig olyan volt, akár egy dervis, ki alá van vetve szédülése gyönyörének. De szívem kalapált, mert biztos voltam benne, hogy késlekedése büntetéséül ilyenkor csapás fenyegeti a hivatalnoknőt. Ezekben az időkben a telefon csúfosan és kivetetten lógott a szennyesláda és a gázóra között a hátulsó folyosó egyik szegletében, ahonnan csengése csak fokozta a berlini lakás riadalmát. Amikor aztán, szinte eszemet vesztve, a sötét átjáróban hosszas tapogatózás után elértem, hogy véget vessek a zendülésnek, s lerántva a két hallgatót, melyek oly nehezek voltak, mint valami súlyzó, közéjük dugtam a fejem, irgalmatlanul ki voltam szolgáltatva a megszólaló hangnak. Nem volt semmi, ami enyhítette volna a kísérteties erőt, mellyel a hang rám tört. Aléltan tűrtem, ahogy megfoszt időérzékemtől, kötelességérzetemtől és akaraterőmtől, semmissé teszi mérlegelési képességemet, s miként a médium követi a hangot, mely túlnanról hatalmába keríti, engedtem az első adódó ajánlatnak, mely a telefonon át hozzám eljutott.

[A fordítás alapja: Walter Benjamin: Das Telephon. In Gesammelte Schriften. Szerk. Rolf Tiedemann és Hermann Schweppenhäuser. Frankfurt am Main, Suhrkamp, 1980. IV: 242-243. (Eredeti megjelenés: Frankfurter Zeitung, 1933.)]

Fordította: Fogarasi György

A fordítást ellenőrizte: Török Ervin

Erre a szövegre így hivatkozhat:

Walter Benjamin: A telefon. Ford. Fogarasi György. Apertúra, 2010. ősz.. URL:

https://www.apertura.hu/2010/osz/benjamin-a-telefon/