Balázs Béla: A fantázia-útikalauz, avagy a lélek bedekkere vakációzók számára

(Részletek)

Vándorlás

Világos különbséget kell tennnünk, ugyanis az emberi helyváltoztatásnak igen különböző módozatai vannak ezen a földön.

A „sétáló” voltaképpen egyáltalán nem jön számításba. Ő csak testmozgást végez a jobb emésztés végett. És még ha kilométereken keresztül is masírozik, az akkor is csak torna marad. Nem megy el, és nem is érkezik meg. A világban a helye és a világhoz való viszonya változatlan marad. Ő éppenséggel otthon marad.

A „turistának”, aki „kirándul”, ahogy a neve is mutatja, van egy fészke, amelyből kirepül, egy otthona, amelybe visszatér. Időnként kimozdítja a súlypontját, amely az ingamozgás szabályai szerint a nyugalom legmélyebben fekvő állapotához tér vissza. Mindez nemcsak a testi, hanem a szellemi és érzelmi kirándulásaira is érvényes. Ezek pusztán átmeneti állapotok, és minden marad a régiben.

„Utazni” annyit tesz, mint céllal rendelkezni, ahová az ember megérkezik, szándékolni valamit, amit meg akarunk valósítani. Teljesen mindegy, hogy ez a szándék üzletet, tudományos megismerést, üdülést vagy szórakozást szolgál. Minden esetben az utazás egy eljárás, olyan célt szolgáló eszköz, amely az utazáson kívül esik. Hogy ha azt másképp is el lehetne érni, például ha a hegyek járulnának elébük, akkor ezek a világutazók sohasem tennének meg semmilyen utat. Ők ismerik ugyanis a céljukat, és ez a szándék már akkor is fennállt, mielőtt még útnak indultak volna. Semmi sem változott. A földet megkerülő kerülőúton  térnek vissza mozdulatlan gyökereikhez. Semmit sem hagytak el.

A „vándor” viszont más. Neki nincs otthona, ahonnan kirándulásokat tesz, és célja sincs ezen a földön, mint az utazónak, aki számára a föld éppen e cél miatt oly szép. A vándor számára minden hely egyformán idegen. Nem ismeri a megérkezést, sem pedig valaminek az elérését, és az emberek nem lesznek a családjává. Ő viszont – hogy egy utolsó különbséget tegyünk – nem csavargó, aki fel-alá kóborol. Ugyan nincs semmi határozott szándéka, de annál egyértelműbben vágyakozik, nincs célja, adott viszont az egyértelmű irány és annak tudata, hogy nemcsak mindig tovább kell menni, hanem mindig messzebbre is kell jutni.

Itt nemcsak arról a távolságról van szó, amelyet az ember maga mögött hagyott. Mind az öt ugyanazon az úton halad egymás mellett. Viszont még ha mind az öt ugyanazt az utat is teszi meg, az mégsem ugyanaz. Az egyik sétál, a második  kirándul, a harmadik utazásra adja a fejét, a negyedik kóborol, az ötödik vándorol. Lépésben haladnak egymás mellett; ez alapján kevés különbség figyelhető meg közöttük. Még a szemeikben sem. Ezt a különbséget ugyanis nem az adja, ahogy áthaladnak a tájon, hanem ahogy azt szemlélik. A világhoz való viszonyuk. Ezek nem a járás különböző módozatai, hanem belső állapotok.

A vándor a született idegen. Ő nem vesztette el az otthonát, és aligha találhat rá egy újra. Számára idegen a természet, és a minden létező környezettel szembeni distancia az, ami lényének magját adja.

Ez a distancia viszont mindig ugyanaz marad, és éppen ezért számára, egy másik értelemben, semmilyen tájék és semmilyen ember nem idegen, a távolság ugyanis közte és a világ között sohasem növekszik. Ez a minden dologgal és minden emberrel szemközti távolság összességében az ő távolsága az élettől, és éppen ezért minden véletlen találkozásban az egész sorsa megtörténik vele. Senkinek sem nyújthatja a kezét, és mégis az embereket és a dolgokat jelentékenyebben és mélyebben éli át, mint a többiek.

Talán ez fordítva történik. Talán a vándor számára az élet minden aprósága csak azért marad meg idegennek, mert mindenben, a legkisebben is mindig az egészet éli át, azt az egészet, amely a halandók testében örökké fennmarad. A szimbólumok halálosak. Ó, nem létezik szomorúbb, mint amikor egy létező számodra az egész életet jelenti, mert akkor ő megszűnik önmaga számára valamit jelenteni.

Így a vándor a táj arcára is másképp néz rá, mint a szépségimádók vagy a turisták. Ő minden fán a teremtés mozdulatait ismeri fel, amelynek biztos vele volt valami szándéka. A vándor szimbolista, és metafizikai üldözési mániája abban nyilvánul meg, hogy minden tájat képrejtvénynek tekint, amely rá utal. Érzi, hogy a hegyek sötét tekintetüket rajta tartják, és érzi, hogy meg kell változtatnia az életét.

A vándor csak a nyílt országutakon van otthon, nyugalmát csak a változásban találja meg. A mozgás és a kaland a természetes életformái. Jobban mondva az elidőzés, a tűzhellyel és otthonnal bírás látszata a számára különös és mindig nyugtalanító kaland. Ez köztes állapot, még akkor is, ha hosszú évekig tart, és semmi sem különösebb és egzotikusabb, mint a bizalmas családi kör, amely egyeseket egy egész életen keresztül fogva tart. Vannak ugyanis vándorok, akik sosem mozdultak el a helyükről. Viszont az otthonnal bírás látszatát hazugságnak és csalásnak érzik.

A vándor számára minden búcsú egy beismeréssel ér fel.

Minden nyugalomban és állandóságban el van tolódva a súlypontja, és amikor fellép az útra, akkor csak egy téves viszony feszültségét oldja fel. Csak akkor őszinte, amikor hűtlen.

A vándornak nincs barátja és nincs felesége. Csak szeretője, bajtársa, útitársa és harcostársa van. Ugyanis nem képes egy teremtményt pusztán önmagáért szeretni. Annak ugyanolyan „iránya” kell, hogy legyen, mint neki. Akkor boldog, ha talál olyan asszonyt, akinek a szemében a messziségek úgy világítanak, mint az ezüstös utcák a holdfényben, mindig előre és elérhetetlenül.

A szerelme ugyanis vágyakozásból és emlékezésből áll. A vándor nem ismeri a jelen körülhatárolt szigetét. Csak a múltat és a jövő lehetőségeit, mert ezeknek van irányuk. Csak a megsejtésben és a búcsúban válnak a létezők a sajátjaivá.

De senkinek sincs oly jó, hű és komoly emlékezete, mint a vándornak. Mindent elhagy. Semmit nem felejt el. Csakhogy a szívében a vágy és az emlékezet átjárja és átszínezi egymást.

Ti, letelepedett polgárok és ti mesterek, kik műhelyt nyitottatok, legyetek kedvesek az utazó társakkal, még akkor is, ha kényelmetlen a számotokra, hogy sok mindent kell tőlük tanulni. És ti nők, ne rejtőzzetek el előlük, ha hallatszik az utcákon a dala. Sokat énekel, de sohasem vidám. Egy biztos: szenvedést fog nektek  okozni. Viszont éneke a fületekben és a szívetekben marad.

Ő éppen az a társ, akinek tovább kell vándorolni, mert ő maga soha nem készül el. Miként képes kötődésekre? Hiszen ő nem marad ugyanaz. Képes megtartani a szavát. A szó viszont nem képes őt megtartani. És még ha be is tartja az ígéretét, az akkor is csalássá válik. Ugyanis másvalaki lesz az, akinek azért, akit túlnőttek, most kezeskednie kell.

A vándor az, aki soha nincs kész. Ő maga is mássá válik, és elhagyja a környezetét, hogy ne az otthonoson belül legyen hűtlen. Ahhoz, hogy megmaradjon a viszonya a dolgokkal és az emberekkel, muszáj mennie. Belebonyolíthatjátok a legpuhább, leglágyabb szerelembe. Ő ki fogja bonyolítani magát.

A vándornak nincs léte, ő létrejövés, és a lelke olyan, mint a szabad kerék, mely inog és eldől, ha nem forog. Talán az ilyen vándorló lelkek a kerekek, amelyen a világ, amely szintén még távolról sincs kész, tovagördül.

Az úszóiskola

Ezt a tárgyat nyilván egy háromszáz oldalas könyvben is aligha lehetne kimeríteni. Ugyanis az úszóiskola, úgymond, az emberiség egyik aspektusa. A meztelen emberek társadalma, amelynek megvan a maga fiziológiája és szociológiája. Az úszóiskola az ősi állapot álma, amely az öltözködés kultúrájának oly sok furcsaságát valóban érezhetővé teszi.

Nem, túlságosan és felelőtlenül frivol lenne egy vázlattal elintézni a tudománynak ezt a hatalmas és még gyerekcipőben járó területét. Ezért most szerényen csak annak a könyvnek a tervezetét és tartalomjegyzékét szeretném vázolni, amelyet valamikor feltétlenül meg kell írni.

Az előszóban tehát az „úszóiskola” népszerű megnevezésről kellene szót ejteni. Honnan ered, hogy az a szelídítetlen fürdő, amelyben még akkor is, ha semmiféle úszó tanfolyam nincs rendezve, ilyen pedagógiai jellemvonásra tesz szert? Nyilván amiatt, mert az úszóiskola elsősorban egy gyerekkori emlék, és mint ilyen később is különös vonzerővel bír. Nyilván nem létezik más hely, ahol a gyerekkori emlékek oly frissen, oly változatlanul élvezhetően, élettel telien maradnának meg, mint itt.

Az első fejezetnek a „Nirvána” címet kellene viselnie. Meztelenül guggolni a forró deszkákon, és némán töprengeni a parázsló napon. Ez több, mint az élet forgatagának kipihenése. Ez önmagunktól való teljes megszabadulás, a kontempláció filozófiai-misztikus állapota, elsüllyedés a felejtés kék hullámverésében. Ha van sejtésünk a köldöküket bámuló indiai fakírok miszticizumának mély értelméről, akkor azt az úszóiskolának köszönhetjük. Az örökkévalóság szaga számunkra, európaiak számára hasonlatos a poshadt vízhez, amely izzadtságszaggal keveredik.

A második fejezet a „meztelenség karakterológiáját” tárgyalná. Az emberek ugyanis meztelen állapotukban sokkal inkább különböznek egymástól, sokkal személyesebbek. A kifejezés felülete nem korlátozódik egszerűen az arcra. A divatos ruhák uniformisai elmossák a testek személyes jellegét, és azoknak legjobb esetben is társadalmi osztályuk jellemvonásait kölcsönzik. A felöltözött testen ugyanis csak gazdagságot és szegénységet látunk, eleganciát és slamposságot, jó esetben talán még ízlést.

A meztelen test mindenekelőtt viszont a faji jelleget mutatja, ami sokkal mélyebben rejlik. És mivel a test fiziognómiája nyaktól lefelé nem annyira uralt, mint az álcázásban járatos arc, ezért az alsó kifejezés sokkal naivabb és őszintébb.

Csak az úszóiskolában lenne szabad ismeretségeket kötnünk! Természetesen az emberek, akik osztályuk előítéleteinek rabjai, éppen itt válnak bizonytalanabbá és elővigyázatosabbá. Figyeltetek már meg az úszóiskolában egy kezdődő flörtöt? A férfi a támadó. Először is azért, mert számukra a nő „társadalmi rangja” nem mérvadó, másrészt mert a női fürdőruhák, amelyek a divatot és az eleganciát még az úszóiskolába is képesek magukkal hozni, még ebből a szempontból is kínálnak fogódzókat. Viszont szegény nők ki vannak szolgáltatva a véletlennek. Nagyon tetszik nekik egy szépen kiformált férfi. De éppen az izmos alak ébreszti fel a gyanújukat is. Vannak fecsegő-lágy, viaszsárga, lógó hasak, amelyek csak egy bankigazgatóé lehetnek. Viszont a kis fürdőnadrágocska az atlétán nem árulja el szociális helyzetét. Mi lenne, ha szóba elegyedne egy ilyennel, és miután ő felöltözne, kiderülne hogy egy ütött-kopott proletár? Ó, csupa öröm látni, ahogy az úszóiskolában a szent természet az alacsony osztályelőítéletek korlátait megrendíti.

Még egyszer az úszóiskoláról

Mint már mondtam, szükség lenne könyvet írni az úszóiskoláról. Mint ahogy azt is mondtam, a könyvnek egy előszót is kellene tartalmaznia, amely e név eredetét tárgyalja. Majd egy első fejezetet, ezzel a címmel: „A nirvána, avagy töprengeni és sülni a napon”. Legvégül pedig egy második fejezetet, amely „A meztelenség karakterológiája, avagy az előítéletekről és a ruhátlan találkozások veszélyeiről” címet viselné.

Könyvünk harmadik fejezetének még mindig a parton kellene játszódnia. Ez a „Rangról és előkelőségről” szólna. Ugyanis az úszóiskolában, mint minden társaságban és társadalomban, egy sajátos hierarchia uralkodik. Világos, hogy a mezteleneknek ebben a társadalmában, ahol nem a ruha teszi az embert, a természetes szépség jogához és előjogához jut. Az erő itt prestízst és rangot kölcsönöz, noha még a gyengék között is gyakran akadnak kifejezetten elegáns formák, akiknek az ember elnézi a lábain a kivasalt redőket.

De az úszóiskolában a nemes előkelőség jele a szín! A fehérek és a viaszsárgák, azok kezdők, parvenük, jöttmentek. Viszont senki sincs az úszóiskolában, akiben ne ébresztene tiszteletet a sötét bronzszín. Ez annak az indián bőrnek a szépsége, amely az úszóiskola embereinek legfőbb ideáljává vált? Ugyanakkor ez sokszor kimondottan rút. A régi származásnak, a saját földön (vízben) létnek arisztokratikus jele. Ez a régi, született úszók színe, szemben a sápadtarcúakkal, akik csak jöttment vasárnapi úszók.

Azután beszélni kellene az előkelő és a nem előkelő viselkedésről az úszóiskolában. Aki valódi sportember, az nem lubickol össze-vissza a vízben. Két órán keresztül mozdulatlanul fekszik a napon. Azután megugorja a saját hétféle ugrását: fejesugrás, csukaugrás, szaltó, előre, hátra, Auerbach, delfinugrás, akadályugrás. Miután elugrott a startponttól, leússza a maga háromszáz méterét, vagy amekkora a távja, és újra kifekszik a napra. Ugyanis nem fürödni jött, hanem úszni. A lármázó paprikajancsiskodás ellentmond a nirvána szellemének, és ez a különös vidámság egy új és furcsa élmény benyomását kelti. Mindebben a hanyag és lustán előkelő benszülött a parvenüt látja.

Az úszás lenne a következő fejezet tartalma. Ez legalább annyira jelentős, mint az ember járása, és sokszor egészen csodálatos dolgokat fejez ki. Ismeritek-e például azokat az öreg hölgyeket, akik hajukban diadémmal és nehéz selyemuszállyal sehol sem sugallnak olyan grandezzát, mint úszás közben? Olyannyira kimérten és visszafogottan tempóznak, olyan gőgös és egyenes tartással, mintha azt hangsúlyoznák, hogy „igen, valóban úszom, de ennek ellenére hölgy maradok, egy tiszteletre méltó személy”.

Itt külön fejezetet kellene szentelni a vízi művészeteknek és a vízi humornak, hogy megfejtsük azt a titkot, hogy az öreg, komoly és tiszteletre méltó urak miért oly mértéktelenül büszkék arra, hogy „vízbe lépnek”, vagy hogy „szökőkutakat” tudnak köpni a szájukkal.

Ó, ezer dolog van még. A női haj illata, amely a napon szárad, és a fürdőköpeny, amely Monna Vanna-ruhaként több meztelenséget sejtet, mint egy átlátszó trikó. És vajon miért van teljesen más íze egy cigarettának a fürdőben? És vajon a sósperec és a roppanós virsli miért ősrégi úszóiskolai rítus, amelyen az úszóiskola egy sajátos kéje alapul? A sósperecnek kissé nedvesnek kell lennie.

Miért táncolnak az emberek fél lábukon, amikor víz kerül a fülükbe?

Miért mindig akkor nyitják ki a kabinok ajtaját, mielőtt az ember még nincs teljesen felöltözve?

És miért annyira galád és jellemtelen dolog valakit lefröcskölni, mikor még egészen száraz? És egyáltalán. Az ember nem tehet róla: erről muszáj könyvet írni.

Itt élnek

Nem jó az, ha az erdőt sokáig és csendben figyeljük. Olyankor az ember elkezd szégyenkezni. Szégyelljük a forró, ziháló munkát látni, amelyet mintha színjátékként néznénk, henyélve. Az erdő ugyanis nem kiállítás és nem szórakoztató lokál. Itt dolgoznak! Itt élnek!

Az éjszaka esett, és most gőzölögnek a mezők a hajnali fényben. Mintha egy gyárváros ezernyi kéményéből emelkedne fel a gőz. Milliárdnyi gyökér szív gyorsan és vadul. Minden pompa működik: inni, inni! És milliárdnyi levél nyújtózik a nap felé: lélegezni, lélegezni! Az életre megy ki a játék. És kémiai erők áramlanak fel és le ebben a félelmetes élet-üzemben. Úgy állok, mint egy dübörgő motorházban, ahogy a halálkomoly munka elzúg mellettem, és senki sem ér rá a henye nézőre. Sétáló, te, hordd el magad az utamból! A te szórakozásod itt nagyon nem helyénvaló. Itt élnek!

Nyilván, az én testemben is ugyanez a munka megy végbe. Viszont az én életüzememben ott ül fent egy gyártulajdonos, és magát tudatnak nevezi. Neki van ideje a vizsgálódásokra. Legfennebb adminisztrál egy keveset, viszont ő maga nem teszi oda magát. Ő egy kizsákmányoló, egy részvényes, aki az élet munkájának többletértékét a saját szórakoztatására lusta gondolatokká fordítja át, és unalomból idegen üzemek iránt érdeklődik. Viszont érzi a dolgozó fák és füvek megvető közömbösségét. Sétáló, te dandy, vedd ki a gomblyukadból a virágot, és rejtsd a táskádba.

A csend

Az ember az erdőben is akkor leli meg a nyugalmát, amikor hozzászokik az erdőhöz. Akkor tudniillik, amikor az ember már eltompult, és semmilyen különösebb értelmet nem észlel. Idővel az ember ugyanúgy hozzászokik a csendhez, mint a lármához, és többé már nem veszi azt észre. Akkor már nyugodtan élhet, mivel többé már nem él át semmit. Ha az ember azonban hosszabb idő után először lép be újra az erdőbe, úgy zúg fel a csend, mint egy őr „állj, ki vagy?” kiáltása.

Ez a csend az első esemény. Az erdőt már hallani, mielőtt még látnánk. Úgy tör rá az emberre ez a csengő hallgatás, mint egy befelé fordult kiáltás.

Nyugalom? Nem. Ez egy negatív detonáció. Visszatartott lélegzet. Mint amikor a cirkuszban a halálugrás előtt a zene hirtelen elhallgat. A nagy, döntő esemény folyamatban van.

Pontosan ezáltal a csend által veszi az ember észre, hogy valami megesik. Mint a néptömeg fenyegető morajlása, ez az izgatott csend is a magányosok szenvedélyes egymásra találásából ered. Ugyanis a zajok különbözőek, és a dolgok egymástól sajátságos hangjuk révén különülnek el. A hallható világ, a sokféle csengés által elválasztva és elkülönülve, milliónyi, egymás számára idegen létezőre esik szét.

Ha a dolgok különböző módon is csengenek, akkor is egyformán hallgatnak. A csend a közös anyanyelvük, és csak a bábeli csőd után lettünk figyelmesek az első zörejre. Itt az erdőben a dolgok ugyanazon a hallgatáson hallgatnak. Ez szólítás és válasz, megértetés. Egy nagy gyűlés szenvedélyes vitái, megegyezés és talán összeesküvés. A csend közösségében a dolgok egymás felé fordulnak, és többé már nem figyelnek az emberre.

Kétségtelen, hogy itt valami döntő fontosságú, szenzációs valami megy végbe. Ugyanis ha megnyugszik ez az erdő, akkor süket és néma. Vagy hozzászokott a csendhez, ami ugyanaz. Ez a csődület, ez a tömeg, ez a vad gyülekezet a természet szörnyűséges demonstráció-menete. És amott a tisztás! Ott egy kör nyílik meg. Minden tisztás aréna. Ott középen történik meg. A hallhatatlan, a láthatatlan: a döntő fontosságú.

Ez a hallgatás elhallgat valamit. Számtalan hang van, de csak egyetlen csend. Az egyik hang elfedi a másikat, viszont minden csend, úgy tűnik, földalatti módon kapcsolódik össze a világ összcsendjével, mint ahogy a tengerszem a hatalmas tengerrel. Ha meghallod a csendet az egyik erdőben, akkor ugyanazt a csendet hallod, mint amelyet mások más erdőkben vagy magányos hegycsúcsokon hallanak, és egymással össze vagytok kapcsolva.

Ezért vannak ugyan idegen hangok, de számunkra minden csend ismerősnek tűnik. Mindenkiben a rég elnémult hallgatás emlékeit idézi fel. Ez ugyanaz a hallgatás, amely földalatti módon kapcsolódik a múlt minden órájához. Sohasem, egyetlen hang sem ismétlődik. Viszont a csend újra és újra visszatér, és folyosót nyit a napok változó lármái között.

Aki nem ismeri a csendet, annak múltja sincsen.

Esztelen szépség

Ha az embert a türelmetlen boldogság még napkelte előtt felébreszti, akkor az ember az erdő madarait még pontosan és külön-külön hallja. Talán ők a strázsák, akik a reggel első jeleit megidézik? Ezek világosan artikulált mondatok. Csak egyetlen szótag hiányzik, hogy megértsük, hogy mit mondanak. De akkor hirtelen az egész zenekar hirtelen szétrebben, és az ember többé már nem ért semmit.

Az ember többé nem ért semmit, de az gyönyörűszép. A hangok csilingelő kristálybarlangokká tornyosulnak a kék levegőben. A koncert egyre hangosabbá és élénkebbé válik, és ahogy a mohában fekszem és hallgatom, hirtelen az tudatosul bennem, hogy ez egyáltalán nem koncert. A madarak nem vakációznak, és nem érnek rá az ilyen művészi időtöltésekre. Mivel az üdülővendégek szórakoztatásáért nem fizetik őket, ezért kemény munkával kell megkeresniük a kenyerüket. Az nem jut az eszükbe, hogy számunkra éjjeli zenével szolgáljanak. Ők most folytatják le az üzleteiket. Ez talán egy hangos országos vásár, talán parlamenti ülés, talán ez a tőzsdéjük. Veszekednek, szitkozódnak, átkozódnak, siránkoznak, és mi örömteli-álmodozó mosollyal hallgatjuk, és gyűjtögetjük a legolcsóbb poétikus benyomásokat. Nem arcátlanság és ostobaság ez? Képzeljétek el, ha ma a berlini tőzsdén valamilyen „felsőbb lény” jelenne meg, és a morajló kétségbeesést elragadtatott poétai mosollyal hallgatná, és sóhajtana: „ó, milyen szép!”  Talán a madarak is el vannak ragadtatva attól  a lármától, amelyet mi csapunk?

Nem nyilvánvaló, hogy számunkra ez a madárcsivitelés csupán azért tűnik szépnek, mert nem értjük meg a jelentését? És egyáltalán: egy rosszindulatú kétely tör elő belőlem. Talán a természet egész szépsége az ostobaságunkon alapul?

A régi perzsa szőnyegekbe betűket szőttek bele, amelyek valamit jelenthettek. Aki képes volt azt elolvasni, az a mondást találhatta mélynek és szépnek, de nem a betűt. Mivel a jelentés idővel elveszett, ezért díszítőelemmé változtak. Jelentés nélkülivé – és ezért széppé. Szent Ferenc, aki értette a madarak nyelvét, biztosan mély szellemi, de nem zenei-akusztikus örömét lelte a csivitelésükben.

És a táj néma szépsége is gyanús nekem. Rejtjeleket látok, amelyeket nem vagyok képes elolvasni. A szépség legnagyobb feszültsége a jelentés közelségének érzése. Viszont a jelentés közelsége azt jelenti, hogy a jelentés nincs jelen. A mágusok, akik megértették a természetet, nem ismertek semmilyen szépséget és semmilyen művészetet.

Jaj nekem, hogy mindig kétellyel viseltettem, hogy mindez valami pusztán átmeneti.

Mindenesetre van olyan szépség a természetben, ami szándékolt. A szerelemtől duzzadó hím szép akar lenni, mivel odacsalogatni és elcsábítani akar. A páva tánca, a szentjánosbogár lámpácskája szándékolt hatások. És a virágok sem azért szépek, mert mi ostobák vagyunk. Nem, a virágok valóban szépek. A forró szerelmi ajánlat világít a színeikben.

De nem ez a leginkább jelentés nélküli? Gondoljátok meg! Kit akar egy gyökeret vert virág elcsábítani? A gyökeret vert kedvest, aki soha nem tud hozzá jönni? Vagy a pillangót, a méhet mint házasságközvetítőt? Nem olyan ez, mintha mi kicsinosítanánk magunkat a levélhordónak, hogy elcsaljuk tőle a szerelmes levelet, ami véletlenül nála van?

A virágok mind őrültek! Innen ered szépségük vad, riasztó intenzitása. A szerelemre pályázó szépségük pompája talán egy olyan korból származik, amikor még változni tudtak, és még nem értették meg, hogy lekötözött foglyok? Vagy nem tudtak sorsukba belenyugodni? Kísérteties viszont a virágzó kert. Szerelemtől őrült lények vasra verve. Nézzétek csak meg a rózsákat és dáliákat. Bömbölő szépség, vágytól üvöltő pompa, tomboló színek, céltalan kétségbeesés, őrült virágok!

Fordította: Török Ervin

Forrás: Balázs Béla: Der Phantasie-Reiseführer: das ist ein Baedeker der Seele für Sommerfrischler. Berlin, Zsolnay, 1925. 7-13., 33-36., 37-40., 50-51., 52-54., 67-70. A fordítást a jogutód, Dr. Erdei Mihályné engedélyével tesszük közzé.