menu
 
Daniel Dayan: A klasszikus film mesterkódja
jegyzetek irodalomjegyzék képek szerző linkek nyomtatás

 

A szemiológia két szemszögből közelíti meg a filmet.(1) Egyrészt a fikció szintjét, a film tartalmának szerveződését, másrészt a kijelentés [enunciation] szintjét, a „filmnyelv” problémáját tanulmányozza. Az olyan strukturalista kritikusok, mint például Barthes és A fiatal Lincolnt elemző Cahiers du Cinéma kritikusai arra mutattak rá, hogy a fikció szintje egyfajta nyelvként szerveződik, olyan mitikus szerveződésként, amely kitermeli és kifejezi az ideológiát. Hasonlóan fontos, de kevésbé kutatott a filmi kijelentés szintje. Ez a rendszer határozza meg a néző hozzáférését a filmhez, azaz „elbeszéli” a fikciót. E tanulmány amellett érvel, hogy ez a szint távolról sem mentes az ideológiától. Nem is csak semlegesen tartalmazza a fikció szintjének ideológiáját. Amint a továbbiakban látni fogjuk, úgy van felépítve, hogy álcázza a filmi állítások ideológiai eredetét és természetét. Az alábbiakban vizsgált kijelentésrendszer – a varrat rendszere – alapvetően „mesterkódként” működik. Megjeleníti azokat a kódokat, amelyektől a fikció függ. Ez a szükséges közvetítő a kódok között és köztünk. A varrat rendszere a klasszikus filmben olyan szerepet tölt be, mint a verbális nyelv az irodalomban. A nyelvészeti tanulmányok megállnak, mikor elérik a mondat szintjét, hasonlóképpen a következőkben vizsgált rendszer is csak a beállítástól vezet el a filmi állításig. Az állítással [statement] a kijelentés szintje véget ér, és elkezdődik a fikció szintje.

Vizsgálódásunk egy adott hely és korszak elméleti munkáiban gyökerezik – ezt pontosan meg kell határoznunk. Az 1968 májusában zajló politikai események megváltoztatták a filmről való gondolkodást Franciaországban. Az André Bazin által dominált idealista, a Cohen-Séat és Jean Mitry befolyása alatt álló fenomenológiai és a Christian Metz írasaival kezdetét vevő strukturalista korszak után jónéhány filmkritikus és elméletíró egy, a szemiológiát és a marxizmust ötvöző nézetet fogadott el. E tendenciát leginkább három, a Tel Quel címet viselő irodalmi folyóirat erős befolyása alatt álló csoport képviselte: a Dziga Vertov filmközösség, a Jean-Pierre Gorin és Jean-Luc Godard vezetése alatt álló Cinéthique folyóirat, valamint az új, alapvetően átalakított Cahiers du Cinéma.

A határozatlanság és a viták viszonylag rövid időszaka után a Cahiers egyfajta közös álláspontra jutott a Tel Quel és Cinéthique folyóirattal. Az 1969 és 1971 közötti időszakra kialakuló tervük az volt, hogy megalapozzák a filmtudományt. Althusser szavaival szükséges volt egy „episztemológiai szakítás” a korábbi ideológiai filmes diskurzusokkal. Az 1968 utáni Cahiers szemlélete szerint az ideológiai diskurzusok magukba foglalták az empirista értelemben vett strukturalista rendszereket. A filmi diskurzuson belül egy ilyen változás végrehajtása érdekében a Cahiers a második strukturalista generáció szerzőire fókuszált (Kristeva, Derrida, Schefer), valamint az első nemzedék azon tagjaira, akik ellenezték Lévi-Strauss műveinek empirista értelmezését.

Azt tűzték ki célul, hogy szakítsanak a struktúra minden olyan értelmezésével, mely azt önmaga okaként mutatja be, és ezáltal felszabadítja a struktúrát a szubjektum és a történelem általi determinációtól.  Alain Badiou szerint:

A strukturalista tevékenységet pár éve úgy határozták meg, mint „a tárgy szimulákrumának” a létrehozását, ahol a szimulákrum nem más, mint a tárgyhoz hozzáadott intellektus. A kortárs marxista- és pszichoanalitikus jellegű elméleti munkák arra utalnak, hogy a struktúra ezen felfogása teljes mértékben elvetendő. Az effajta felfogás úgy tesz, mintha a valóson belül létezne egy olyan tudás, melynek a valós csupán csak tárgya lehet. Feltehetően ez a tudás már ott van, s arra vár, hogy felfedjék.(2)

Mivel e felfogás képtelen megmagyarázni, hogy melyek a szerkezet okai, és hogyan működnek, így a struktúrát önmagában oknak tekinti. Az okozat felváltja az okot, az ok ismeretlen marad, illetve mitikussá válik (a „teológiai” szerző). Ezzel ellentétben a Cahiers-féle strukturalizmus szerint az ’egész’ több részeinek puszta összegénél. A struktúra nemcsak egy leírandó eredmény, hanem egyben a strukturáló funkciónak a lenyomata is. A kritikus feladata, hogy megtalálja ennek a funkciónak a láthatatlan ágensét. A struktúra egésze ezáltal egyenlő a részeinek összegével, a struktúra okával és a közöttük lévő kapcsolattal, mely által a struktúra az őt létrehozó kontextushoz kapcsolódik. A struktúra vizsgálata tehát nem rejtett jelentések felfedését jelenti, hanem a struktúrát meghatározó, okozó tényező megkeresését.

Milyen eszközök álltak vajon a Cahiers rendelkezésére, hogy megvalósítsa tervét? Badiou szerint két gondolkodási rendszer kínálja fel a kauzalitás strukturalista felfogását: a Louis Althusser-féle marxizmus és Jacques Lacan pszichoanalízise. Althusser tézise nagy mértékben hatott a Cahiers elméleti munkáira a szóban forgó időszakban. Hatását folyamatosan kommentálták, és tárgyilagosan nyilvánvalóvá tették mind a Cahiers szövegeiben, mind a rájuk utaló szövegekben. Kevésbé kifejtett a lacani pszichoanalízis hatása a Cahiers-re, ez az a másik rendszer, mely a filmtudományt várhatóan az empirista strukturalizmus kritikája által alapozza meg.
Lacan a pszichoanalízist tudománynak tekintette.

Lacan első dolga leszögezni, hogy Freud elvileg egy tudományt alapított. Egy új tudományt, mely egy új tárgy: a tudattalan tudománya volt [...]  Amennyiben  a pszichoanalízis azért tekinthető tudománynak, mert egy elkülönített tárgy tudománya, szerkezete megegyezik valamennyi tudomány szerkezetével: rendelkezik egy olyan elmélettel és módszerrel (technikával), amely sajátos gyakorlatában lehetővé teszi a tárgyról való tudást és e tárgy átformálását. Mint minden hitelesen megalkotott tudományban, a gyakorlat csak az elméletnek alárendelt mozzanat, nem maga a tudomány; az a mozzanat, melyben a módszerré (technikává) fejlődött elmélet, elméleti (tudás) vagy gyakorlati (kezelés) kapcsolatba lép saját tárgyával (a tudattalan).(3)

Lévi-Strausshoz hasonlóan Lacan is három szintet különböztet meg az emberi valóságban. Az első szint a természet, a harmadik a kultúra. Az átmeneti szint a természetnek kultúrává válása. Ez az a szint, amely meghatározza az emberi valóság struktúráját – a szimbolikus szintje. A szimbolikus szintje vagy rendje magában foglalja a nyelvet és más jelentéslétrehozó rendszereket, alapvető struktúrája mégis a nyelv.

A lacani pszichoanalízis az interszubjektivitás elmélete, mivel az „én” [„self”] és a „másik” [„other”] kapcsolatát/ait tanulmányozza, függetlenül azon szubjektumoktól, melyek végül elfoglalják ezeket a helyeket. A szimbolikus rend kapcsolatok hálója. Bármely „én” e hálóban elfoglalt pozíciója alapján határozható meg. Attól a pillanattól, hogy az „én” a kultúrához tartozik, a háló meghatározza a „másikhoz” fűződő kapcsolatát. Ekképpen a szimbolikus rend törvényei formálják az eredetileg fizikai ösztönöket azáltal, hogy meghatározzák az ösztönök kielégítéséhez vezető kötelező útvonalakat. A szimbolikus rend viszont a nyelv által strukturált. A nyelv e strukturáló ereje magyarázza a beszéd terapeutikus szerepét a pszichoanalízisben. A pszichoanalitikus feladata, hogy a beszéd által visszacsatolja a pácienst abba a szimbolikus rendbe, amelyből annak sajátos mentális konfigurációja ered.

Tehát Descartes-tal ellentétben Lacan számára a szubjektum nem meghatározó alapja a kognitív folyamatoknak. Először is, mert pusztán csak egyetlen a számtalan pszichológiai funkció közül. Másodszor: nem vele született funkció. A gyermek fejlődésének egy meghatározott szakaszában jelenik meg, és meghatározott módon kell kialakulnia. Ezen kívül megváltozhat, megszűnhet a működése, és akár el is tűnhet. Mivel az általunk felfogott én középpontjában van, e funkció láthatatlan és nem megkérdőjelezett. Hogy a „szubjektivitás” fogalmának már felhalmozódott konnotációit elkerülje, Lacan ezt a funkciót „imagináriusnak” nevezi. Ez szó szerint értendő, hiszen ez a képek területe.

Az imaginárius keletkezésének körülményei vagy eltűnésének következményei által írható le.

Az imaginárius a Lacan által tükörfázisnak nevezett folyamat során jön létre. Ez a gyermek fél és másfél éves kora közötti időszakban következik be, amikor a gyermek helyzete ellentmondásos. Egyrészt a gyermek még nem uralja a saját testét; az idegrendszer különböző területei még nincsenek összehangolva. A gyermek ezért a testének csak a különálló részeit tudja ellenőrizni és mozgatni. Másrészt már születésétől fogva egy korán megnyilvánuló vizuális érettséggel rendelkezik. A gyermek ebben a fázisban azonosul az anyja vagy az anyát helyettesítő személy képével. Az azonosulás következtében saját testét az anyja testéhez hasonlítva teljes egészként fogja fel. Mielőtt tehát az egységes test fogalma valósággá válna, először csupán fantázia, egy olyan kép, amelyet a gyermek kívülről kap.

Az imaginárius funkción keresztül a test különálló részei egységbe rendeződnek, hogy egy testet [one body] hozzanak létre, következésképpen megalkossanak valakit [somebody]: az egy-ént. Az identitás ezért egy olyan formális struktúra, melyet alapvetően az azonosulás határoz meg. Az identitás csak az egyik hatása - a többi között - annak a struktúrának, amely által a képek létrejönnek, s amely nem más, mint az imaginárius. Lacan tehát a szubjektum radikális deszakralizációját hajtja végre: az „én” [„I”], az „ego” és a „szubjektum” pusztán csak kép, tükörkép [reflection]. Az imaginárius a képek létrejöttére jellemző „spekuláris” hatás által konstituálja a szubjektumot. Ahogy a tükör a szobában lévő tárgyakat egy egységesített, véges képpé szervezi, ugyanúgy a szubjektum is csupán egy egységesítő tükörkép. 

Az imaginárius eltűnése skizofréniához vezet. Egyfelől a skizofrén személy elveszíti saját „egójának” fogalmát és általánosabban magának az egónak és a személynek a fogalmát. Elveszíti mind a saját identitásának fogalmát, mind az azonosulás képességét. Másfelől elveszíti testi egységének fogalmát is. Képzeletét szörnyű, Hieronymus Bosch képeihez hasonló feldarabolt testek víziói töltik ki. Végül a skizofrén elveszíti a nyelv feletti uralmát. A skizofrénia jelensége világít rá a nyelv fontosságára az imaginárius működésében általában. Mivel a nyelv és az imaginárius közötti kapcsolat különösen fontos a szubjektum számára, a továbbiakban részletesebben fogunk foglalkozni az imagináriusnak a filmben betöltött szerepével.

Az imaginárius szerepe a nyelvhasználatban a nyelv hagyományos leírásaiban megnyilvánuló, általában jellemző meg-nem-felelésre, hiányosságra mutat rá. Saussure egyszerűen elutasította, vagy elkerülte a szubjektum helyének a kérdését a nyelvhasználatban. A saussure-i nyelvészet teljes területe kiküszöböli a szubjektumot. E hiány irányítja az ismert ellentéteket kód és üzenet, paradigma és szintagma, valamint nyelvi rendszer és beszéd között. Valamennyi esetben Saussure nyelvészeti jelentőséggel ruházza fel az egyik fogalmat, miközben megvonja ezt a másiktól. (A szintagma kifejezést nem küszöböli ki, hanem a szintagmák paradigmájába illeszti, vagyis a szintaxis rendjébe). Ily módon Saussure megkülönbözteti a nyelvi struktúrák mélyszerkezetét a felszíni szerkezetektől, melyekben ezek a struktúrák empirikusan megjelennek. Ez a felszíni szerkezet a szubjektivitás területéhez tartozik, tehát a pszichológiához. „A nyelvi rendszer nem más, mint a nyelv beszéd nélkül.” A beszéd azonban a nyelvhasználatot jeleníti meg. A Saussure által definiált entitás tehát a nyelv, annak használata nélkül. Ezzel ellentétben a hagyományos pszichológia mellőzi a nyelvet, mivel a gondolatot nyelv előttiként határozza meg. E kölcsönös kizárás ellenére azonban a szubjektum világa és a nyelv univerzuma ténylegesen találkozik. A szubjektum beszél, megérti, amit mondanak neki, olvas, stb.

A strukturalista diskurzus - teljességének érdekében - magyarázatot kell hogy adjon a nyelv és a szubjektum viszonyára. (Vegyük figyelembe Badiou az empirista strukturalizmusra irányuló kritikájának relevanciáját Saussure esetében.) Ebben hasznunkra válik Lacan definíciója, melyben a szubjektum az imaginárius funkciója. A skizofrén regresszió arra utal, hogy a nyelv nem működik a szubjektum nélkül. Ez nem a hagyományos pszichológia szubjektuma: Lacan azt mutatja meg, hogy a nyelv képtelen működni az imagináriuson kívül. A nyelvi rendszer és az imaginárius kapcsolata hozza létre a valóság hatását: a nyelv referenciális dimenzióját. Amit mi „valóságnak” érzékelünk, az két funkció metszeteként definiálható, melyek bármelyike hiányt szenvedhet. E szerint a nyelv a különbözőségek rendszere; az állítás jelentése negatív módon keletkezik a rendszer által formálisan lehetővé tett többi lehetőség kizárása által. Az imaginárius területe ezt a negatív jelentést pozitívvá alakítja. Azáltal, hogy az állítást egy teljes egésszé szervezi, határokat szabva neki, az imaginárius az állítást egy képpé, avagy tükörképpé formálja. Azáltal, hogy saját egységét és kontinuitását az állításra ruházza, a szubjektum testté szervezi azt, ezzel egy fantazmatikus identitást kölcsönözve neki. Ezen identitás, melyet az állítás „létének” vagy „egójának” is nevezhetünk, az állítás jelentése, éppen úgy, ahogy „én” a saját testem egységének vagyok a jelentése.

Az imaginárius funkciója nem korlátozódik a nyelvhasználat szintagmatikus aspektusára. A paradigmákat is irányítja. A szavak és a dolgokbanFoucault által idézett híres Borges passzus jól illusztrálja ezt. Egy képzeletbeli kínai enciklopédia a következő rendszer szerint osztályozza az állatokat: (a) a császár birtokát képezők; (b) a balzsamozottak; (c) a megszelídítettek; (d) szopós malacok; (e) szirének; (f) mesebeliek; (g) szabadban futkározó kutyák; (h) az ezen osztályozásban foglalt állatok.(4) Foucault szerint egy ilyen sémát „lehetetlen elgondolni”, mert a dolgokat osztályozó területek annyira különböznek egymástól, hogy lehetetlenné válik egy olyan felületetet találni, amely az összes említett dolgot magába foglalná. Lehetetlen megtalálni az összes állatot befogadó közös teret. A hiányzó közös tér a kapcsolat a szavak és a dolgok között. A közös tér, a részeket összekötő „toposz” észlelése tartja össze a nyelv és a kultúra paradigmáit. Ez a közös tér a történelem vagy a társadalom szintjén „episztéméként” vagy „ideológiaként” határozható meg. A skizofrén elméjéből ez a közös tér hiányzik.

Összefoglalva tehát a spekuláris, egységesítő, imaginárius funkció egyrészt létrehozza a szubjektum tulajdon testét, másrészt azokat a határokat és a közös teret, amelyek nélkül a nyelvi szintagmák és paradigmák szétfolynának a különbségek végtelen tengerében. Az imaginárius nélkül és azon határ nélkül, melyet minden állításra rákényszerít, az állítások nem működnének a referens tükreként.

 

 

 

 
rólunk | cikkek beküldése | hírlevél | szerzői jogok | impresszum