[Varró Attila: Kult-comics. Válogatott képregényes írások. Budapest, Mozinet-könyvek, 2007.]

Valaha, hogy a filmet elfogadtassák művészetként, és sajátos eszközeit lehatárolhassák, mind az alkotók, mind a teoretikusok szívesen vizsgálták a filmet a színházzal, a festészettel és az irodalommal való hasonlóságok és különbségek függvényében. Érdekes módon a vizuális és/vagy narratív médiumok mellett még a zenével való összevetést is előbb dolgozták ki, minthogy terítékre került volna a film kapcsolata a szinte vele egyidőben kibontakozó és elterjedő médiummal, a képregénnyel. A képregény, ha lehet, még nehezebb utat jár/t be, hogy értékeit elismerjék, és művészetként is elfogadják. Míg valaha a film presztízsének kérdése a kanonizált kifejezésformákkal és meg nem kérdőjelezett kulturális javakkal (irodalommal, színházzal, festészettel) való rokonságának hangsúlyozásához is kötődött, ma már - részint - a film jelent(het)i azt az elfogadott médiumot, amellyel összevetve immár a képregény küzd saját értékeinek el- és felismertetéséért. Ez természetesen korántsem az egyetlen kapcsolódási pont más médiumokhoz, és nem is a kizárólagos muníció a képregény polgárjogi harcában - ugyanakkor, mégis talán a legkézenfekvőbb analógia, hiszen mint Varró Attila írja a Kult-comics előszavában: „A képregény vizuális nyelve épp olyan árnyalt módon képes fogalmazni, mint a filmé, mindössze megfelelő nyitottsággal és érzékeny tekintettel kell rácsodálkozni" (13.). A képregény gyakorlatilag nem leegyszerűsíti a vizuális és verbális közlésmódot - éppen ellenkezőleg, merőben új, a bonyolultságtól sem mentes, sokszor igen komplex kapcsolatait dolgozza ki. A képregény tehát - akárcsak a film - a vizuális és a verbális információközlés lehetőségeit gyarapítja, ennek új útjaira invitál. Miként a film közlésrendszerét is ismerni kell a minél teljesebb dekódolás érdekében, úgy ez a képregényre sem kevésbé érvényes. Varró könyve arról is meggyőz, hogy a képregény értő befogadásában valahol a képzőművészeti, az irodalmi és a filmes elemző- és befogadókészség szintézisére is szükség van/lehet, illetve mindezek hozzájárulhatnak egy sajátos médium különlegességeinek megértéséhez.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy aki a képregénnyel elmélyülten foglalkozik, netán kifejezetten tudományos igényességgel közelíti meg ezt a médiumot, az hasonló ellenállásba ütközhet, értetlenkedéssel, fejcsóválással és megmosolygással találhatja magát szembe, mint akik kanonizálása előtt hasonlóképpen közelítettek a filmhez (illetve, bizonyos fokig, akik a mai napig a tömegfilmmel foglalkoznak ekként). Különösen igaz ez a magyar kulturális/teoretikus életben. Varró Attila gyűjteményes kötete ekként egy különösen fontos állomása a képregény magyarországi emancipációjának, rehabilitációjának folyamatában - s egy sajátos színfolt a filmes szakkönyvkiadásban. Varró Attila képregény-interpretációja ugyanis elválaszthatatlan a filmes gondolkodástól, a filmes utalásrendszer, analógia alapos kidolgozásától. Varró könyve bár a legkevésbé sem száraz és objektív tudományos szakmunka, a kötetben található esszék messze meghaladják a szimpla ismeretterjesztést - az esszékben szerencsésen ötvöződik a rajongó szubjektivitása és a lehengerlő tárgyi tudással fölvértezett, érvelő, tárgyilagosabb megközelítés.

Az idén megjelent, zsebkönyv-formátumú kötet, a Kult-comics Varró Attila 2004 ősze óta a Mozinet Magazinban publikált képregény-témájú írásainak gyűjteménye, amely mintegy hatvan év alkotásait gyűjti csokorba. Az előszóban és a könyv ajánlójában ígért harminccal szemben azonban huszonkilenc esszét találhatunk (vagyis a kötetben szereplő írások száma csak a bevezetővel együtt éri el a harmincat). Ez a huszonkilenc írás három kontinens képregény-termése között oszlik el: tizenhat tételt kap Amerika, hat ismertető Európához kötődik, hét esszé pedig a japán felhozatalból válogat. A kötet címe kultikusként számon tartott képregények ismertetését ígéri, s az olvasó maradéktalanul elégedett lehet a fölsorakoztatott képregények sokszínűségével, igazán heterogén palettájával - mindenki megtalálhatja tehát azokat a munkákat, amelyek ízléséhez, érdeklődéséhez leginkább közel állnak. Gyerekközönség számára is ajánlott-ajánlható munkáktól (pl. Stan Lee - Jack Kirby: The Marvel Masterworks - The Fantastic Four) a különböző okokból inkább az érett korosztály vagy kifejezetten a felnőttek érdeklődésére számot tartó munkákig (pl. Guido Crepax erotikus képregényei; John Wagner - Vince Locke: A History of Violence) roppant széles a skála. Ez a kötet egyik legnagyobb értéke, a válogatás üdítő sokfélesége ugyanis nemcsak a kötet belső összetettségét eredményezi, hanem rálátást enged magának a képregénynek a, ha úgy tetszik, polifunkcionális jellegére is, műfaji sokszínűségére. Ekként például akik a képregények felé a kereskedelmileg talán leginkább számottevő műfajok, úgy mint a szuperhős-történetek felől közelítenek, s ez alapján (is) tartják ezt a médiumot kifinomulatlannak, már ezen a ponton fölülbírálhatják a téves leegyszerűsítést. A képregények univerzuma a szuperhős-szériákon túl egyaránt magába foglalhat mizantróp szatírákat (Daniel Clowes: Ghost World), torokszorító privátdrámákat (Neil Gaiman - Dave McKean: Violent Cases) és bizarr erotikus rémlátomásokat (Maeda Tosio: Urocukidódzsi) - s ezzel még csak néhány lehetséges alternatívát soroltunk föl. A terjedelem is hasonlóképpen széttartó: Bill Watterson néhány panelből építkező Kázmér és Hubájától a többezer oldalra rúgó mangákig ível a lehetséges képregény-terjedelem. Az esszéket végigböngészve tehát ki-ki meggyőződhet a képregény médiumának - a filméhez hasonló - komplexitásáról: a realista érzékenység érvényesülésétől az elvonatkoztatásig és stilizációig, az egyszerűségtől az intellektuális ambíciókig, az elbeszélés primátusától a narráció fölszámolásáig; a „kis" formától a monumentalitásig.

A kötet természetesen nemcsak a képregény-műfajok minél szélesebb lefedésű szerepeltetésével késztet nyitott és pozitív állásfoglalásra a képregénnyel kapcsolatban - már akinél ez nincs meg, mert ha megvan, akkor viszont megerősít benne. Az egyes képregények alapos bemutatása a kulcsa annak, hogy el- és felismerjük a bennük rejlő értékeket. A képregények elemzése - a terjedelmi kereteken belül - rendkívül alapos, lényegretörő és szemléletes. Külön értéke az esszék megközelítésének, hogy nem egy kaptafára készültek: az egyes képregényeket a szerző nem ugyanazon szempontrendszer előre megszabott forgatókönyve szerint vizsgálja, hanem hagyja érvényesülni az egyes művek által inspirált megközelítéseket - az elemzés igazodik a képregényekhez, s nem a képregények kerülnek az elemzés prése alá. Ennek az is a következménye, hogy nem minden képregényre jut ugyanannyi oldal - bár látványos eltérés nincs az egyes esszék terjedelme között. Varró azonban következetesen érvényesít néhány állandó szempontot: a művek vizuális-grafikai kidolgozásának bemutatása, a szerző és a rajzoló pályáján az adott kötet pozicionálása valamennyi ismertetőben helyet kapnak, s persze rendszeresek az utalások a film- és képregénytörténetre. A magyarul sajnos döntő többségükben hozzáférhetetlen munkák vizuális jellegzetességeit az esszék állításai mellett szemléletesen választott képkockák, oldalak vagy oldalrészletek is bemutatják. A képregény-világ terminus technicusai is rendre felbukkannak (pl. fine line stílus, negatív tér), s bár ezeket meg is magyarázza a szerző, nem lett volna haszontalan függelékként egy glosszárium, melyben külön-külön is föllelhetők ezek a fogalmak. Egy ilyen glosszárium különösen hasznos lett volna a japán szakkifejezések követhetősége érdekében is.

Ami az egyes alkotói munkákban való pozicionálást, valamint a film- és képregénytörténeti utalásokat illeti, Varró Attila tárgyi fölkészültsége példaértékű. Még ha nem is célja - pontosabban nem is lehetett célja - a válogatásnak, mégis az egyes esszék által kínált információ-mozaikokból egy viszonylag koherens képregénytörténetet is összeilleszthet az olvasó, a vissza- és előreutalások, illetve a kontinensek képregény-termésének szinkronikus elrendezése által. A történeti perspektívát ráadásul az is segíti, hogy az egyes blokkok kronológiai rendben mutatják be a műveket (s minden esetben föl vannak tüntetve a kiadás adatai is, ahol lehetséges, az újrakiadás adataival). Ugyanakkor a szövegekben az információk bősége néha már-már a túladagolás felé közelít, s ez különösen akkor válik szembeötlővé, amikor az információk a szerző által előszeretettel alkalmazott többszörösen összetett, hosszú mondatok építőelemeit jelentik. Varró olvasmányos és élvezetes stílusa időnként tehát nehézkessé válik az információk - legyenek azok képregényadatok vagy találó jelzők - zsúfoltsága miatt. A stílus még egy módon törik meg olykor; talán nem is a legpontosabb törésről beszélni, mert az oldott és olvasmányos közlésmódtól ez nem is olyan idegen jelenség, mégis kevéssé szerencsés: a szakszöveg igényességét néhány helyen túlontúl köznyelvi fordulatok zökkentik ki (pl. a „cuccai" kifejezés a 47. oldalon, a „könnyebb követni őket, mint kondenzcsíkot a nyári Hortobágy egén" hasonlata a 101. lapon) vagy akár vulgáris szóhasználat csorbítja (112., 132.).

Érdemes a kötetben érvényesített film/képregény összefonódást részletesebben megnézni. Varró az előszóban deklarálja, hogy a kötet írásainak „legfontosabb közös vonásait az jelenti, hogy elsődlegesen a film és képregény kapcsolatán keresztül próbálják felvázolni az utóbbi médium sajátságait, legyen szó a vizuális megformálásról, a történetvezetésről vagy akár a szerzőiség jelenlétéről: analógiái többnyire a film világából kerülnek ki, noha legalább ennyi tanulsággal szolgálnának a képzőművészeti és irodalmi párhuzamok is" (13.). S bár mennyiségét tekintve csakugyan a filmes utalások dominálnak, akad példa az irodalomból vett telitalálatos analógiára is, lásd az Akira és a Godot-ra várva összecsengését (217.), illetve a Kázmér és Huba „képletét", a Szerény javaslat és a Dennis, a komisz ötvözéseként (69.). Varró ekként - ahol ez indokolt - ráirányítja a figyelmet az egyes képregények filmszerű vonásaira, s legalább ilyen érdekes, ha az egyes képregényművészek és filmrendezők között von párhuzamot: mint teszi azt Frank Miller és Orson Welles, Alan Moore és Stanley Kubrick, vagy Kodzsima Goszeki és Kuroszava Akira esetében. Az pedig különösen találó és továbbgondolásra késztető, amikor a képregény-sorozatok tendenciáit, a médium sajátosságainak változásait párhuzamba állítja az aktuális korszak filmtermésének trendjeivel - mint a harmincas évek populáris filmje és a tömegképregény, illetve a hetvenes évek szociothrillerei és a Punisher, vagy Crepax képregényei és a szexfilm között. A képregény/film átfedést erősítendő, rendszeresen kapunk egy verziót arról, hogy filmként mi állna a legközelebb az adott képregényhez. Ezek a szellemes analógiák az esetek többségében nagyon találóak, de néha erőltetettnek hatnak - egy alkalommal ez a gesztus mint „kötelező filmes hasonlat" (104.) kerül elő; talán nem is kellene, hogy mindig kötelező legyen. Ha úgy adódik, egy ilyen hasonlat önmagában is rengeteget el tud mondani egy-egy műről - az A History of Violence kapcsán például azt olvassuk, hogy „olyan, mintha Pasolini vérfagyasztó hattyúdalához Sade-adaptáció helyett egy cinikus, kíméletlen Jim Thompson bűnügyi regényt választott volna" (121.); máskor azonban valamivel kevésbé meggyőzőek (mint pl. a Hardcore esetében [63.]). Az azonban vitathatatlan, hogy mind a filmről, mind a képregényről való lenyűgöző tudását a szerző a legnagyobb természetességgel képes összefonni, egymásban tükröztetni a kettőt.

Aki tehát eddig nem fedezte föl magának a képregények világát, ez után a kötet után alighanem kedvet kap hozzá. Ezt a kötet függelékében található, magyar nyelven megjelent írásokat fölsorakoztató irodalomjegyzék is elősegítheti. A Kult-comicsban is föltüntetett, további tájékozódásra javasolt könyvek mellett érdemes megjegyezni, hogy immár Scott McCloud - Varró kötetében is ismertetett - alapkönyve, A képregény felfedezése is kapható magyar nyelven. A képregények alaposabb, a film felől (is) történő megismerését pedig Varró Attila írásaival érdemes kezdeni.

Varga Zoltán: Képregény és film tükröztetése
Apertúra. Filmelméleti és filmtörténeti szakfolyóirat, 2007. ősz