Amikor a testükön uralkodó impulzusszex egyre inkább erotikával szellemiesül, és dúvadunkban önkéntelenül is növekedni kezd a szerelemcsíra, egyszercsak elárulja a nevét, nyilvántartott-kartotékolt kilétét, nyakkendőt köt és leánykezet kér. Nyilvános hadszíntérre lépett rebellis táncuk – az utolsó tangó – nem járható a báb-versenyzők parkettjén, a lánynak pedig nem kell a konszolidálódott-konformizálódott bika – hisz kirakatembere már úgyis van –, és abban a pillanatban pusztítja el, amikor a férfi kíváncsi lesz az ő mások számára fenntartott köz-nevére/életére. Mi történt? Mire is mondott egészen pontosan nemet? A meghunyászkodásra? Az önkiforgató földalatti duettjükre? Ennek napvilági fénynél megpillantott árnyékára? Miért szimpatikusabb választás Tom, aki szakmailag és magánéletileg is erősen megkérdőjelezhető újatakaró? Bertolucci karcos melodrámában festi három olyan ember portréját, akik valahol a szívük zegzugában simulékony illeszkednivágyók, azzal a feltétellel, hogy néhanap lehessenek anarchista álmokat kergetők, anélkül, hogy ezekkel az álmokkal realizálódott formában, nappali fénynél tartósan együtt kelljen élniük.

A rendező legújabb filmjében az Álmodozókban szintén hárman vannak (Théo, Isabelle, Matthew), az alapállás ugyancsak egyfajta szerelmi trió (ráadásul ugyanúgy egy amerikai s két francia = testvérpár), de ehelyütt nem az „elzúgott forradalmak” utózöngéjében, de a ’68-as mozgolódások kellős közepén találjuk őket. Protestálásuk provokáló oka a Szent Cinémathèque kapuzárása, ugyanis hőseink bulémiás cinéphile-ek és Henri Langlois elbocsátásával – mely történés ténylegesen a májusi események egyik katalizátora – megszűnik létfontosságú játszóhelyük. A gyerekektől elvették a játékszerüket, úgyhogy tüntetőleg viselkednek. Ha Langlois-t, a „mozgóképek felett őrködő sárkányt” (Cocteau) nemkívánatosnak nyilvánítja a rendszer, akkor ő maga is nemkívánatos, és nyomást kell rá gyakorolni. Isabelle odaláncolja magát a mozi bejáratához, de bilincsei – akár az ő s nemzedéktársai elszántsága – könnyen oldhatóak. S ahelyett, hogy legalább megveretnék magukat az ügy érdekében, minimál mártíromságot vállalva, inkább bebújnak egy hangulatos labirintus-lakás rejtekébe (hasonló módon ahogy fentebb emlegetett hőseink, csak ők most eggyel többen vannak), és új játékot eszelnek ki. Ha filmes elvonókúrára ítélték őket, akkor majd személyesen elevenítik meg kedvenceiket. Leválnak hétköznapi szerepeikről, hogy másokat próbálhassanak, likvidálják a külső univerzumot, hogy teremtsenek saját, egyre brutálisabban bujább „budoár forradalmat” (3) maguknak. (A Tangó hősei is hasonló módon forronganak, csak nem a heves szüzek virgonc felfedező tüzével. A férfi érosza a halál tapasztalásától telítetten fájdalmasan destruktív, ezzel szemben próbál helytállni-hunyászkodni a lány lágyabb vadsága.) Az utcán visszhangzó szexuális felszabadulás követelését ők vérfertőzéses rátéttel fejelik-valósítják meg.

Bertolucci egész életművén végigvonul a deviáns párkapcsolat számos variánsa – unokaöccs-nagynéni, anya-fia, papakorú-hamvas lányka, testvérszerelem – így, ha formanyelvi forrófejűségét hamar feledi is a hollywoodi mesemondó szépen komponált dekorativitásáért cserébe, legalább e kevéske rebellis „ferdehajlamot” őrizgeti. Habár manapság ez a ferdeség lassan figyelmet sem keltő egyenes út… A tejfelesszájú érzékiségtől verejtékező ifjak számára a mozgókép-szenvedélyük mellett, majd helyett, a leglényegesebb nemi identitásuk, kivagyiságuk feltérképezése. Nemcsak filmszerepek megelevenítésekor, de a szexuális rendetlenkedéseik alkalmával is folyvást figyelik önmagukat és a másikat a mindenütt jelenlévő tükör-rengetegben. Igyekeznek kilesni ezidáig még ismeretlen arcaikat, hogy ne csak az a jólöltözött (társadalmilag öltöztetett)-jólfésültségüket lássák, mint ahogy egyik iskolába készülő reggelen mi is megfigyelhetjük őket. Kiforr(dúl)adalom. A szüleik által pénzelt enteriőr-ellenzékiségük olyan, mint valami extrém kommunális önismereti tréning, aztán mikor kimerítették az adott szituációból fakadó variációs játékukat, kapóra jön az izoláltságukba betörő utcakő: újabb játéklehetőség, ha visszadobják. A testvérpár meg is teszi, az amerikai fiú, pacifizmusára hivatkozva kiszáll. Gondolkodás nélkül hajítják a rendőrök arcába a molotov-koktélt, de vajon ki-mi ellen? Langlois -t már rég feledték, fogalmuk sincs az elmúlt hónap történéseiről, szexuális szempontból nem mondhatni, hogy vágyaik a káros elnyomás kordájában tartatnának. Magukévá tesznek egy újabb, eddig ismeretlen szerepet. A világot akarják, most azonnal, meggondolatlanul, konfúz mindentvágyással habzsolni-tapasztalni a lehetetlent, mit nekik súlyos ideológia, eszme-töltet. „La poésie est dans la rue”! „La rêve est la réalité”!

Az utolsó táncát járó hősünk már semmi ilyesmiben nem hisz, némán vagy káromkodva tagad s kétségbevon, de ez a tagadás hitetlen és nem mindent óhajtó hívő, mint az ifjaké. Már nem akarja az egész világot most, azonnal, csupán egyetlen szeletét, s amikor erre igent mond, elpusztul. A tapasztalt, szkeptikus forradalmár tudhatta volna, hogy nem szabad bólintani. 
Valószínűleg, ha a gyerekekben az idők múltával majd visszahúzódik a 68 fokos láz, ugyanilyen vétkes igentmondókká lesznek.

„Que reste-t-il de ces bons jours?
Une photo, vieille photo
De ma jeunesse.”

Paulból talán még ennyi sem, csak a nagypolgári lakás erkélyrácsozatára tapasztott rágóguminyom.